1987 nyarán Rose Werfords elmenekül bántalmazó apja elől, Greenowellből, ahonnan mindig is el akart menekülni, hogy rémálommá tett gyerekkora kékes-lilás foltjai begyógyuljanak a testén. Hét évesen már egy csecsemőről gondoskodott, főzött, takarítot...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
❝1987 JÚNIUS 16 A SZIGETEN, SUNNDALE KÖZELÉBEN❞
─ ROSE WERFORDS
Négy napot töltöttem a szigeten Alissával. Főtt kukoricát és instant leveseket ettem, a kihúzott kanapén aludtam és minden éjszakán éreztem Liam Steelers illatát a takarón. Úgy éreztem felrobbanok a dühtől, nem is a kocsi miatt voltam ideges, vagy azért mert benne volt a hátizsákom, abban pedig a pénzem, legjobban azért voltam dühös, mert otthagyott.
Ugyan nem igazán ismertem őt, csak látásból, az iskola folyósóiról, tudtam jól, ha fordított helyzetben lettünk volna, én nem hagytam volna őt itt. Szerettem volna többet tudni róla. Szerettem volna tudni azt is, hogy mi történt a téglagyárnál mielőtt idekerültünk, hogy ki volt az az ember és miért halt meg vagy ki ölte meg. A második napon elaludtam a szigeten. Már késő éjszaka volt, Alissa az emeletes ágy felső ágyán aludt, hallottam halkan a szuszogását. Nem tudtam nyitva tartani a szemeimet, majd elaludtam.
Nem is tudom mennyi ideig aludhattam, de mikor felébredtem a nap csak akkor kezdett felbukkanni a horizonton. A homlokomon izzadságből fakadó gyöngyök jelentek meg, úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna egy egész maratont valahol Floridában, miközben a fejemben a rémálmom kis pillanatképei pörögtek. Láttam a férfit, ahogyan a vértócsa körül fekszik, a ruhái magukba szívják a vörös vért, szinte ellepi őt, miközben ő csak ott fekszik és állja, ahogyan az emberek körülötte csak nézik őt. Anyám, apám, Claire, Scarlette, Mr. Wilson, a matek tanárom, mintha mindneki ott lett volna abban a pillanatban, akiket valaha láttam az eddigi életem során. Egy kis kört alkotva nézték őt, közben legyek táncoltak a holttest felett, a nap égetően sütött a kék égen és egy felhőt sem láttam. A madarak csicseregtek, az autók elhaladtak mellettünk, mintha csak egy csodaszép nap lett volna.
Visszafeküdtem és felhúztam a térdeimet a mellkasamhoz. Vajon meg fogom valaha tudni, hogy mi történt? Lehunytam a szemeim és ott feküdtem még pár óráig, míg nem Alissa fel nem ébredt.
Alissa sok mindenről beszélt, bár olyan volt, mintha sosem mondott volna semmit sem ennek ellenére. Beszélt a bátyjáról, Kaidenről, de nem mondta, hogy merre van most. Azt mesélte, hogy szőke haja volt, kék szemei és szeplős arca. El tudtam őt képzelni, Alissa annyit mesélt róla, hogy olyan volt, mintha szinte ott ült volna közöttünk.
Az negyedik nap után reggelt felébredtem. Már valahogyan nem féltem elaludni, bár a furcsa álmok még mindig kísértettek éjszakánként. A nap besütött a kis ablakon, én pedig felálltam és kiléptem a kis viskóból.
Liam ott ült az egyik fa tuskón, Alissával szemben és beszélgettek. Még csak nem is hallottam miről, az agyam hirtelen kiszűrt minden hangot körülöttem, mikor megláttam a fiút a ház előtt. Észre sem vettek, majd Alissa egyszer csak félrenézett és a tekintete megállapodott rajtam, miként én ott álltam az ajtó előtt és őket néztem.
