1987 nyarán Rose Werfords elmenekül bántalmazó apja elől, Greenowellből, ahonnan mindig is el akart menekülni, hogy rémálommá tett gyerekkora kékes-lilás foltjai begyógyuljanak a testén. Hét évesen már egy csecsemőről gondoskodott, főzött, takarítot...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
❝1987 JÚLIUS 17 A SZIGETEN, SUNNDALE KÖZELÉBEN❞
─ ROSE WERFORDS
Két órával később a szobában voltam, a kihúzott kanapén ültem. Ha ez egy másik nap lett volna, akkor biztosan a lagúnában lettem volna, Derek ott ült volna mellettem és vártuk volna, hogy a sarki ludak elrepüljenek a fejünk fölött, mint minden nap. De most ott voltam a viskóban, letöröltem a könnyeimet és próbáltam valamiféle értelmes megoldást találni a történtekre, hogy Alissa miért halt meg, de nem tudtam. Csak összefontam az ölemben a karjaim.
Derek belépett a helyiségbe, majd letelepedett mellém a kanapéra. Megfogta a kezem, éreztem, hogy a bőre mennyire hideg a hőség ellenére.
- Nem láttam sehol sem a csónakot - közölte. Ránéztem a fiúra. - Nem tűntethetjük csak el a holttestét és tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna - mondta.
- Tudom - feleltem.
- De ha szólunk a rendőrségnek, akkor mi is gyanusítottak leszünk. Rajta vannak az ujjlenyomataink - mondta.
- De ha tényleg csak megfulladt? Hisz mi is csak ezt tudjuk, csak gyanítjuk, hogy Liamnek köze van hozzá.
- Nem tudom, Rose.
- De hiszen mi oka lett volna rá?
- Nem tudom.
- Annyira hihetetlen.
Órákkal később, mikor már sötét volt, még mindig ott voltam a helyiségben és a kihúzott kanapén feküdtem ébren. Derek kint volt és szerettem volna, ha bejött volna hozzám a viskóba és szorosan megölelt volna, mégsem tette. Ideges voltam egész nap, csak a történteken kattogott az agyam és miközben ott feküdtem az ágyon, bár nem akartam, az idegesség annyira kimerített, hogy lehunytam a szemeit és elaludtam.
Ugyan a történteket csak később tudtam meg, pontosabban egy és fél nappal július tizenhetedike után, de a fejemben pillantról pillanatra lejátszódott minden jelenet, ami az utolsó napon történt.
Aznap éjszaka volt július tizenhetedike és Scott Coumfield apja halálának negyedik évfordulója volt aznap. Scott apjáé, Deviné volt a szigeten álló kis halászház és akkor építette, mikor Scott megszületett, ezerkilencszázötvenhárom december kilencedikén. Scott Sunndaleben lakott, a város végén egy kis házban, közel a Hedgens-tóhoz. Sosem nősült meg, sosem lettek gyerekei, mint az ismerőseinek. És csupán az apja kis viskója a maradt rá a szigeten, semmi több. Scott kiment aznap éjszaka a stéghez, ami a tóba nyúlott és beült a csónakjába egy horgászbottal, csalival és egy pulykás szendviccsel. Egy hosszú csatorna vezetett a tó másik részére, olyan volt, mint két tó és egy átjáró közöttük. A csorna nagyon kicsi volt, szinte észrevehetetlen volt a magas fák között, mik a parton ereszkedtek ki a földből. Majdnem háromnegyed órába telt, mire átért a tó másik végére és kievezett a csatornából. Látta a sziget északi részét messziről, könnyek szöktek a szemeibe, amint a délutánokra gondolt, miket az apjával töltöttek itt kiskorában. Tisztán emlékszik, hogy az északi parton tanította őt meg az apja kacsázni, tanította meg horgászni, hogy a forró nyári napokon ott aludtak a viskóban és reggel pedig sült kolbászt ettek hagymával meg kövér zsemlékkel. Emlékezett, hogy hányszor kiment a lagúnához a csónakkal, ami mindig a déli parton volt kikötve egy elnyúló faághoz és, hogy milyen nagy keszegek és harcsák úszkáltak akkoriban a tóban. Mindig azt mondta az apja, hogy pirkadatkor van a legjobb fogás, ezért is ment oda az éjszaka Scott; hogy megvárja a szigeten, míg pirkadat nem lesz.
