1987 nyarán Rose Werfords elmenekül bántalmazó apja elől, Greenowellből, ahonnan mindig is el akart menekülni, hogy rémálommá tett gyerekkora kékes-lilás foltjai begyógyuljanak a testén. Hét évesen már egy csecsemőről gondoskodott, főzött, takarítot...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
❝1987 JÚNIUS 21 A SZIGETEN, SUNNDALE KÖZELÉBEN❞
─ EGY MÁSIK SZEMSZÖG
Derek sok mindenben hasonlított az apjára, de sosem vallotta volna be, lehet nem is tudta, hiszen alig ismerte őt. De Rose fel tudta ismerni az apját a lényében, ugyanúgy tartotta az autó kormányát a lábai felett, ugyanolyan volt a pillantása, mint az apjaé, mikor röptében az arcára nézett.
Derek szerette volna, ha Rose végigfecsegi az utat, ha tíz percet sem tudott volna csendben maradni. Beszélhetett volna akármiről, magáról, vagy mondjuk egy szál virágról is, vagy akár a semmiről, Derek csak hallani akarta a szavait, tudni, hogy mi jár a fejében és mikor milyen gondolatai voltak. Talán egy kissé önző is lehetett vona, hogy ennyire be akart jutni a lány fejébe, miután az apja egy lépcsőkorlátnak kötözte és megszökött előle.
Rose apján járt az esze mindeközben. Mi késztette arra, hogy a lányát a korláthoz kötözze? Sosem tudta volna elgondolni, hogy ő tűrte volna ezt és egyszerűen csak megszökött volna Rose helyében. A fejében maradt a kép, ahogyan a lány a földön ült, a karjai pedig a feje fölött fonódtak a kötélre. Nem félt Rose apjától, ugyan mit tehetett volna vele? Megveri? Ő győzne. Lehet, hogy ő is kapna, de biztos volt benne, hogy ő győzne.
Kíváncsi volt, hová viszi őt az út. Rose elvette a térképet az öléből az út másik részében. Derek lenézett a térképre, megsárgult széleit pedig a lány ujjai megérintették. Fehéres bőre túl közel volt a bőréhez, akaratlanul is Derek eszébe jutott, hogy csak két ruhadarab választja el az ujjait a bőrétől. A lány a kezébe vette a térképet és minden elágazásnal mondta, hogy merre menjen, habár nem volt sok belőlük, az út Sunndale felé csupán csak egy hosszú egyenes út volt néhány autóval rajta. Derek tette, amit mondott, így is fájt már a nyaka, hogy le és fel kellett néznie és a pirossal kihúzott vonalra bámulnia. Szinte látta maga előtt az árnyékát, mikor újra az útra nézett. Nem mintha panaszkodott volna. Csak kíváncsi volt, hogy hová akart menni Rose.
- Itt balra pár méter múlva - mondta Rose, de Derek nem látott egy elágazást sem.
- Nincs másik út - válaszolta Derek.
Rose egy kis mezei útra mutatott, alig volt kijárva, nem is lehetett mezei útnak mondani, csupán le volt nyomva a fű. Derek lefordult, tudta jól, hogy egy erdőhöz vezett a kis út, a fák takarásába. Miközben befelé hajtottak, a fű beért az ablakon. A nővények olyan magasak voltak, virágok és levelek értek az autóba, míg nem pár méter múlva egy tisztásra értek. Itt is nagy volt a fű és a kis tisztás körül magas fák húzódtak. Sötét volt közöttük, szinte csupa feketeség. Ott állt a sziget a tó közepén, Derek pedig Rosera nézett, aki a szigetett figyelte és a kavicsos partot a tisztás előtt.
- Köszönöm, hogy elhoztál - mondta Rose.
- Nincsmit - szólta Derek, de fogalma sem volt, hogy hová. - Hová fogsz menni? - kérdezte.
