1987 nyarán Rose Werfords elmenekül bántalmazó apja elől, Greenowellből, ahonnan mindig is el akart menekülni, hogy rémálommá tett gyerekkora kékes-lilás foltjai begyógyuljanak a testén. Hét évesen már egy csecsemőről gondoskodott, főzött, takarítot...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
❝1987 JÚNIUS 10 A SZIGETEN, SUNNDALE KÖZELÉBEN❝
─ ROSE WERFORDS
Bár nem akartam elaludni, reggel kinyitottam a szemeimet és elterülve találtam magam a kihúzott kanapén. Felpattantam, megdörzsöltem a szemeimet az öklömmel. A nap erősen besütött az apró ablakon, megvilágított mindent a helyiségben. Liam nem volt ott. Hűlt helye maradt az ágy szélén.
Kiléptem a kis viskóból. Mellette egy kupacban hamu és parázs füstölgött. Két fatuskó ácsorgott a kupac előtt és az egyiken egy papírtányér ült, rajta két cső főtt kukorica. Még melegek voltak, javában gőzölögtek a tányéron. Biztosan már elindultak benzinért - gondoltam. Nem tudtam, hogy mennyi lehetett az idő, a nap égette a bőrömet ahol csak érte azt és egy darab felhőt sem találtam az égen. Tizenegy óra lehetett, de lehet már dél is volt.
Fogalmam sem volt, hogy mit csinálhatnék az az idő alatt, amíg Liam és a lány távol voltak. Körbejártam a szigetet, a partokat. A déli homokos kis parton rákok sütkéreztek a homokban. Aprók voltak, olyan nagyok mint a kisujjam, talán még annak is csak a fele. Az egyiket a kezembe fogtam, barna színű volt, össze tudtam volna zárni őt a kezemben. Visszaengedtem. A sziget északi partján egy kis vécéfülke álott kopott fából készülve. Hittem benne, hogy egy erős vihar könnyedén eltudta volna dönteni, ha nem állott volna a fák között, amik megvédik azt az erős széltől. A szigetet semmihez sem tudtam volna hasonlítani. Nyugodt volt, csendes, magányos.
Pár vadkacsa szállott le a vízre a sziget közelében. Kecsesen úsztak a vízen, néha-néha a víz alá dugták a fejüket, majd fel és újra le. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha nekem is szárnyaim lennének. El tudnék repülni oda, ahová csak akarok, akkor, amikor csak én akarom.
Nem ettem meg a kukoricát. Az utosló alkalomra emlékeztetett, amikor ettem. Claire spaggetijének ízét még akkor is éreztem a számban és a nyelvemen. Egy könnycsepp készült kicsordulni a szememből, mikor visszaemlékeztem akaratlanul is a történtekre. Túlságosan is hihetetlennek tűnt még akkor is, így, hogy ott voltam a szigeten, messze Greenowelltől és mindekitől. Rájöttem, hogy még soha életemben nem éreztem még eddig ilyen nagy fizikális magányt, mint azon a napon.
Ugyan nem akartam, de győzött a kíváncsiságom és megnéztem mi van dobozokban és a ládákban. Edényeket, evőeszközöket, poharakat és papírtányérokat találtam. Élelmiszereket, tésztákat, nagyon sok konzerves levest és más konzerves ételeket. Kenyeret, zöldségeket és rengeteg, rengeteg kukoricát. Itt élt a lány, biztosan már réges rég óta. Habár hihetetlennek tűnt, hogy valaki itt éljen, ennyire elzárva a külvilágtól és az emberektől ezen a szigeten. Hiszen nincs itt senki sem. Csak ő. Kinyitottam az utolsó dobozt, ruhákat találtam benne. Különös illatuk volt. Találtam egy kék kockás inget, a kezembe vettem és feltartottam. Hasonló volt a papának is.
