1987 nyarán Rose Werfords elmenekül bántalmazó apja elől, Greenowellből, ahonnan mindig is el akart menekülni, hogy rémálommá tett gyerekkora kékes-lilás foltjai begyógyuljanak a testén. Hét évesen már egy csecsemőről gondoskodott, főzött, takarítot...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
❝1977 GREENOWELL, LOUISIANA❞
─ ROSE WERFORDS
Nem igazán ismertem a mamát. Habár hat évet töltöttem vele, nem emlékszem rá annyira, mint kellene. Talán csak nem akartam, mindenesetre annyit tudtam róla, hogy szeretett elfutni a problémái elől. De ezenkívül még hálás volt, szorgos és egy jó feleség. Viszont nem egy jó anya.
A papa részeg volt másnap, miután a mama elment. A konyhában az asztalra hajtott fejjel ült a széken. Odaléptem hozzá, megérintettem a vállát a két ujjammal, mire felütötte a fejét. A szemei vörösek voltak, az arca meggyötört és sápadt volt, mint a fehér fal.
- A mama vitte magával a bőröndjét is tegnap, ugye? - kérdeztem, mire felállt és kisietett a tornácra. Az alkoholos üveget lelökte az asztalról, mikor felállt. A konyha padlóján ért földet és hangos csattanással összetört. Megijedtem, de nem szedtem fel az üveg darabokat, kisiettem apám után. Beült a piros autójába, amit én tragacsnak hívtam, mert a festék mindenhol lepattagott már róla és inkább rozsdás színe volt, mint piros. De eredetileg piros volt.
Apám aznap nem jött haza, fogalmam sem volt arról, hogy hol van, de késő éjszakáig vártam rá. A kanapén ültem a nappaliban, olyan volt, mintha nem is otthon lettem volna, mintha egy teljesen idegen ház nappalijában ültem volna egy teljesen idegen kanapén.
Másnap reggel rájöttem, hogy az éjszaka elaludtam és a kanapén ébredtem. Apám ott ült mellettem, fáradtnak látszott, de nem volt részeg. Rám nézett, halványan elmosolyodott, mintha elcsodálkozott volna valamin.
- Jó reggelt - szólta. Csak azon járt az eszem, hogy anyám visszajött-e már, és ha igen, akkor hol volt és miért.
- Visszajött a mama? - kérdeztem, mire csak megrázta a fejét.
- Nem, de nem is baj. Nagyon sok dolgot fogunk csinálni együtt - mondta. Nem értettem miért mondta azt, hogy nem is baj. Baj volt.
Hiányzott a mama, de bíztam benne, hogy akárhol is van, vissza fog jönni, ezért nem vesztettem el soha a reményt. Majdnem minden éjszakát ébren töltöttem és a tornácon ülve bámultam a házhoz vezető kis útra, várva arra, hogy anyám fehér Fordja a ház elé guruljon. De ez sosem történt meg és kezdtem feladni a reményt.
Apámmal tényleg sok mindent csináltunk abban az időszakban. Próbálta betölteni a hiányt, amit a szívemben éreztem. Viszont ez még nem jelentette azt, hogy jó is volt hozzám.
A nyár eleje volt és elvitt engem úszni. A városnak volt egy úszóhelye, ami évekkel utána már bezárt, de akkoriban sokan jártak oda. Emlékszem arra, hogy mennyire nagy hőség volt, mentőkocsik álltak a strandon abban az esetben, hogyha valaki rosszul lenne a túl meleg hőmérséklettől. A víz is nagyon meleg volt.
