YOUR LITTLE WHITE HANDS | JIKOOK

•·1·•

·•Jimin•·

Most értem be a suliba. Minden szem rám szegeződött ahogyan átléptem a fehér küszöböt. Hatalmába kerített a reszketés. Elkezdtem félni. Mindenki szúrós szemekkel vizslatott. Láttam a szemeikben, hogy bántani akarnak engem.

Megpróbáltam kikeülni egy nagyobb tömeget, ahol a suli „híres” gazdag ficsúrai beszélgettek, vagy inkább vihorásztak. Nagyon idegesítő hallani a gúnyos kacajaikat. Pálne úgy, hogy majdnem mindig rólam szólnak a számukra vicces sztorik.

Egyikük elkapta a kezemet, és behúzott a kissebb körbe. Félve néztem végig a megvető, undorítóan nagy vigyorokon. Már megint ki fogok kapni, érzem.

—Nem is köszönsz nekünk ide Jimin?—kérdezte az egyikük, aki alacsonyabb, és sokkal kissebb termet volt, de ő volt a legpénzesebb.

—Nem akartam megzavarni a beszélgetéseteket.—néztem rá.

—De édi vagy szívem!—vihorászott a többi talpnyalóval.

—Mostmár elengednétek? Órám lesz!—próbáltam meg kimenni két srác közt, de visszalöktek a kör közepébe.

—Csak úgy itthagysz?—biggyesztette le az ajkát az alacsony srác, aki egyébként Jihónak hívnak.

—Kérlek, fontos órám lesz!—néztem rá könyörgően.

—Nálunk nem fontosabb!—szólalt fel az eddig semmi sem tevő Seoho.

—Kérlek!—könyörögtem tovább.

—Azt mondtam, hogy nem! Mi a faszom nem világos ebben?—mérgesedett fel Jiho, és behúzott egyet nekem.

Fejem oldalra bicsaklott, kezemet pedig a fájó részre tapasztottam. Éreztem, ahogyan szám lassan elkezd vas ízt árasztani. Nyelvemmel ellenőriztem, hogy minden rendben van-e a fogaimmal, majd amikor éreztem, hogy minden oké, lendítettem a kezem, és akkorát behúztam Jihónak, hogy a földre esett tőle.

—Hogy mered?!—kiabált a földön, miközben kiélvezte a talpnyalói gondoskodását, akik egyből leguggoltak mellé.

—Én...—nem találtam szavakat.

—Seoho, te nem is mondassz semmit sem? Megütött, hisz láttad?-nézett mézes-mázasan a drága párjára, aki csak állt egy helyben, és nézte a földön ülő kis vakarcsot.

—Mit akarsz, mit tegyek?—kérdezte.

—Verjétek meg! Megütött engem, hát nem láttad bazdmeg?!—hisztizett.

Seohóra néztem segítség kérően, holott ő a legutolsó ember, aki segíteni tudna a helyzetemen. Nem akar Jiho ellen fordulni, hiszen a párja, és akkor mégiscsak is szereti nem?

A srác nem törődve könyörgő szemeimmel karon ragadott, majd berángatott a hangos bemondó terembe, ami pont ekkor volt üres pechemre.

—Mit akarsz itt csinálni?—kérdeztem, de nem vaszolt, csak a telefonját hozzákapcsolta a számítógéphez, majd elkezdett valamit állítgatni.

Minden világossá vált, amikor megláttam egy videó borító képét. Ne! Ezt nem lehet! Ezt mikor? Ez nem igaz! Nem...
Ne, ne, ne, ne...!

A videó borítóképén én szerepeltem, meztelenül mögöttem három férfivel, akiken szintén nem volt öltözék, de maszkot viseltek, hogy ne legyenek felismerhetőek.

—Ez-ez mi?-dadogtam.

—Nem emlékszer erre Park Jimin?—vigyorodott el szélesen a széken.—Ezt most az egész iskola hallani fogja.—mondta, majd rá akart nyomni a gombra, ami lejátsza a videót, de megakadályoztam ebben.

—Nem! Kérlek ne tedd ezt! Tudom, hogy nem vagy olyan, mint Jiho és a barátai. Kérlek!—néztem fel a szemeibe könyörgően.

—Ha én nem teszem meg, akkor Jiho fogja megtenni velem.—mondta, majd rányomott a gombra, és felhúzta maximum hangerőre.

Már hallottam is a folyósóról beszűrődő nyögéseimet, és mocskos könyörgéseimet. Szemeim égni kezdtek a mellkasom összeszorult. Hirtelen elkapott a hányinger a saját hangom hallatán.

—Szedd ki kérlek!—sírtam el magam, és megpróbáltam leállítani, de nem hagyta.

„—Mmmh, ezaz Daddy! Erősebben kérlek!  Jasmine élvezi! Ahh..."

—KÉRLEK!!!-zokogtam, de nem hatott.

—Ez van Jiminie. Vagy inkább mondjam Jasmine?—jött be Jiho, egy kárörvendő vigyorral az arcán.

—Ezt nem hiszem el!—sírtam, majd kikerülve Jihót szaladtam a suli kijátata felé.

Balszerencsémre a folyósó tele volt diákokkal, akik vagy nevetve, vagy megvetően, egyesek sajnálkozva néztek rám, de nagyon kevesen voltak akik sajnáltak volna.

—Ennyire jó volt Jasmine?!—nevetett egyik végzős diák.

—Biztosan jó volt, ha így nyögtél, és könyörögtél!—gúnyolódott egy másik fiú is.

—Hová szaladsz Jasmine?!

—Jasmine, milyen kreatív becenév!—röhögtek a többiek is.

—Mekkora volt Jasmine? Nem fájt egyszerre három?

—Hogy is tudtad megoldani hárommal?

—HALLGASSATOK MÁR!!—fogtam be a fülemet, és gyorsan kiszaladtam az épületből.

Az udvaron meglepve nézték zavarodott valómat. Szerintem nem értették, hogy hova szaladok, hiszem még csak fél nyolc volt.

Félrelöktem mindenkit az utamból, és kiszadtam a kapun is. Semmi sem érdekelt, csak az, hogy minél előbb haza érhessek, hogy otthon jól kisírhassam magam.

Folytatjuk...