YOUR LITTLE WHITE HANDS | JIKOOK

•·4·•

Órákon át ültünk, és bámultuk a Han folyót. Végre volt aki vállára hajtsam a fejem, aki átkarolt, és melegítette meggyámbászott testemet. Fura érzés volt, hogy valaki finoman ér hozzám, de ahogyan mondják, az ember hamar hozzászokik a jóhoz.

-Be kell vallanom valamit.-törtem meg a romantikus csöndet.

-Mond csak.-suttogta, a fülemhez közel.

-Sokkal jobb veled ülni itt, mintha egyedül lennék.-susogtam szégyenlősen.

A tudtára szerettem volna adni, hogy mennyire jól érzem magam vele, ennyi év elteltével is. A jó dolgok nem változnak, ahogy mi sem változtunk azalatt a nyolc év külön lét alatt, max a kinézetünk. Az érzéseink ugyan azok maradtak.

-Szerintem is, de mostmár menjünk. Nagyon át vagy fázva.-húzódott el tőlem, majd lassan felállt.

-Még maradjunk egy kicsit, kélrek!-nyafogtam.

-Nem Jiminie, mert hideg van.-mosolygott.

-De kérleeeek!-néztem rá boci szemekkel.

-A te érdekedben megyünk. Gyere.-ezzel megfogta az egyik kezem, és megpróbált felhúzni a padról.

Szerencsésen a bedagadt kezemet markolta meg. Habár nem volt durva, miközben megpróbált felsegíteni, a fájó testrészemnek ennyi is elég volt, s úgy gondolta, hogy szépen belehasít a fájdalom. Egy nagyot szisszentem, és szerintem még a könnyem is kicsordult. Nagyon fáj.

-Jól vagy?-tottyant vissza mellém a padra sietősen Jungkook aggódva.

-Igen, csak fáj!-nyöszörögtem.

-Hadd nézzem!-próbálta megfogni a fájós kezemet, de elhúztam.

-Nem nagy ügy. Csak kicsit hirtelen jött ahogyan megpróbáltál felhúzni innen.-próbáltam mosolyogni, nehogy megnézze a csuklóm, mert akkor el kell mondanom neki, hogy mennyire durva a helyzet a suliban.

-Nem hiszek neked. Tudom, hogy mikor hazudsz, de ha azt akarod, akkor hagyjuk.-sóhajtott lemondóan.

-Köszönöm.-öleltem magamhoz.

-Aggódok érted Jiji.-búgta a fülemhez közel.

Valamiért ha érzelmesebb szeretne lenni, akkor csak közel hajol a fülemhez, és úgy suttogja, amit mondani szeretne. Nagyon tetszik.

-Még elmékszel erre a névre!-mosolyogatm az emlékre.

-Hogy felejteném el.-kuncogott, majd elvált tőlem.- Akkor ismertelek meg igazán. Az oviban, amikor még csak azt tudtad kimondani a nevedből, hogy Jiji.-simított végig az arcomon.

-Olyan jó volt gyereknek lenni.-sóhajtottam.

-Dehát te még mindig az vagy!-próbált felbosszantani egy vigyorral az arcán.

-Hé! Jövő hónapban töltöm a tizennyolcat!-durciztam be, persze csak játékból.

-Jólvan jólvan! Sajnálom.-puszilt a homlokomra.

-Nem haragszom rád Jungie.-nevettem fel a régi becenevén. Végre eszembe jutott az is.

-Vicces vagy! És átfagyott.-húzta összébb rajtam a kabátot.-Kérlek, menjünk haza.-vált aggódóva a hangja.

-Velem maradsz ma?-néztem fel rá boci szemekkel.-Egyedül vagyok otthon. A szüleim Thaiföldön dolgoznak, és csak három hét múlva jönnek ismét vissza. Magányos vagyok.

-Peszre hogy veled maradok, ha szeretnéd!-mosolyodott el.

-Köszönöm!-hálálkodtam.

-Szeretlek.-tette kezét az enyémre.-Mióta csak ismerlek, azóta szeretlek téged.

-Ez kölcsönös Jungie. Én is szeretlek téged. Akkoriban nem tudhattuk, hogy mit jelent amit érzünk.

-De mostmár tudjuk.-hajolt közelebb, és súgta az ajkaimra ezeket a szavakat.

-Bizony, tudjuk.-súgtam, majd összeforrasztottam, az egyébként tökéletesen passzoló ajkainkat.

Jimin otthonában

-Szép az új házatok.-nézett körbe a házban.

-Nekem a régi jobban tetszett.-ültem le a kanapéra.

-Jimin, kérdezek valamit, de őszintén válaszolj, rendben?-vált komollyá amint ő is helyet foglalt mellettem.

-Oké.

-Amit a padon mondtál, mielőtt megtudtad volna hogy én vagyok, az összefügg a fájós kezeddel?Az iskolában tették ezt veled?-kérdezte.

-Véletlenül elestem.-hajottam le a fejem.

-Jimin, tudom, hogy hazudsz. Kérlek, bízz meg bennem. Vagy...már nem is bízol bennem?-vált szomorúvá a hangja az utolsó mondat után.

-Dehogy is nem! Megbízom benned, de ismerlek is. Mikor tizenhárom éves voltál, és valaki bánott, már akkor hatalmas bosszúvágyad lett, és bosszút áltál értem. Idősebbek vagyunk, nem szeretném, hogy bajba kerülj emiatt...miattam.-próbáltam megmagyarázni, nehogy megharagudjon rám.

-Az régen volt. Sokkal megfontoltabb vagyok azóta. Kérlek, fáj belegondolni, hogy nem bízol bennem!

-Ha elmondom, akkor meg kell ígérned, hogy nem teszel semmi hülységet.-kötöttem az orrára.

-Ígérem.-tette a szívére a kezét.

-Amióta meghallották a videó hangját, minden nap bántanak. Először csak lelkileg sértettek, de egy hónapja elkezdtek verni. A csuklóm azért fáj, mert egy fiú nekilökött egy fém szekrénynek.-kezdtem el halkan, szégyelve magam, hogy mi folyt le abban a felvételbe.- Az arcom tele van zúzódással, amit sminkkel próbálok eltakarni! Az oldalanon lila foltok futnak végig, a karomat sokszor alig érzem, a lábaim fájnak a sok rúgástól. Mindenki bánt!-zokogtam.

Jungkook szótlanul húzott az ölébe, és ölelt át szorosan. Végre valaki, aki karjaiban kisírjatom magamat!

-Nyugodj meg! Én nem akartalak felzaklatni, sajnálom! Shh...-suttogott a fülembe.

-Jungkook, legalább te velem maradsz? Ezentúl itt leszel nekem? Szerethetlek majd?-hadartam sírós hangon.

-Sosem hagylak többé magadra Jimin. Egész életemben kerestelek. Most végre itt lehetsz a karjaim közt, és szerethetlek. Szeretném, ha egy pár lennénk. Megoldható?-búgta fülembe, mely kissé megnyugtatott.

Erről beszélek, csupán pár szó, és már saját magamat is meglepem a reakcióimmal.

-A párod akarok lenni!-szorítottam magamhoz.

-Akkor mától az vagy!

-Annyira nagyon szeretlek.-ejtettem ki a szavakat kicsivel később amint lecsillapodott a sírásom, és kicsit lenyugodtam.

-Én is szeretlek.-jön szinte azonnal a válasz, ami mosolyt csalt az arcomra.

Folytatjuk…