Nap és a Hold tánca [NaruSasu/SasuNaru]

21. fejezet

Sasuke:

Elővigyázatosabbnak kell lennünk sokkalta, hogy ne tudjanak minket olyan könnyen elkapni és manipulálni mert ha ez így fog menni akkor nagyon hamar meg fogunk halni. Naru és Fukashigi biztonságban alszanak még én pedig a boltba megyek, hogy bevásároljak a reggelire és meglepjem Narut vele. Csak még nem tudom mit csináljak neki mert ramen az biztos nem lesz talán egy kis tojás vagy palacsinta? Olyan csendes és nyugodt minden végre nem fog történni ma semmi sem és akkor kicsit hármasban lehetünk egész nap. Biztos nem fognak akkor kijönni a birtokról csak ott vannak teljes biztonságban jobb lenne, ha nem kockáztatnának azzal, hogy kijárnak. De tudom Naru akkor is kijönne, ha azt mondanám neki, hogy nem így nem is próbálkozom vele csak reménykedek, hogy vigyáz magukra és nem lesz semmi bajuk sem. A gondolat menetem után becsuktam egy kicsit a szememet miközben sóhajtottam egy nagyot. Ekkor pedig éreztem egy hatalmas ütést a tarkómon és megszédültem a szemeimet már nem tudtam kinyitni. Óvatlan voltam... Nem tudom mennyi idő telhetett el, de felkeltem a fejem hasogat és még így is, hogy sötétben vagyok forog velem minden nem éppen a legjobb érzés a világon. Vajon merre lehetek? Elkezdtem a kezemmel magam körül tapogatózni de rá kellett jönnöm, hogy össze vannak kötve a hátam mögött és a bal oldalamon fekszem a lábaim szintén össze vannak kötve. A padló érdes és hideg felületéből arra következtetek, hogy egy barlangban vagyok... ami nem jó mert bárhol lehetek. A csakrám áramlását nem érzem, ami szintén nagy baj mert vagy elzárta valaki, vagy pedig egy olyan pecsétben vagyok, ami megakadályozza. Ekkor veszem észre, hogy be van kötve a szemem valami anyaggal akkor még nincs körülöttem vaksötét csak engem vakított meg valaki. Nem akarok vádaskodni, de valamelyik Hyuga van a dologban ebben biztos vagyok! De mire kellek én nekik? Naru és Fukashigi remélem jól vannak és őket nem rabolták el vagy támadták meg és sebesültek meg, vagy... haltak meg... A köteleimet kezdtem el feszegetni hátha szabadulni tudok, de nem ez a rohadék mindenre gondolt! Ekkor lépések hangjának a közeledése tűnt fel. Vajon eddig is itt volt a közelben és arra várt, hogy felkeljek, vagy csak véletlenül jött erre mert ellenőriznie kell? A lépések megálltak közvetlen mögöttem. Majd csak egy rúgást éreztem az oldalamban és a tulajdonosának a hangját is nemsokára hallhattam.

- Látom felkeltél. Nem is szerettél szabadulni? - Hamanasu!

Tudhattam volna, hogy személyesen te vagy és nem az egyik beosztottad!

- Nem válaszolsz? Rendben! - még kétszer belerúgott ugyan arra a pontra az oldalamban, mint először.

A fájdalomtól összerándultam. Rohadék nőszemély! Ha kiszabadulok nem úszod meg élve!

- Miért nem beszélsz? Nem szeretnéd tudni mi történt a családoddal? - nincs nekik semmi bajuk!

Naru erős!

- Rendben. Meghaltak mind a ketten. Évekkel ezelőtt rajtad kívül az egész klánod most pedig a családod, akiket nemrég kaptál. Milyen érzés? - nem!

Nem lehet! Naru, Fukashigi nektek élnetek kell! Folyt ki az első könnycsepp a szememből, amit a többi is követet. Szerencsére a szememet eltakaró ruha felfogta őket. Több kép villant be, hogy mi történhetett. Naru vérben úszva Konoha egyik utcájában miközben óvón öleli magához a fiunkat, aki szintén vérben fürödve halottan fekszik a karjaiban. Vagy ilyen helyen, mint ahol mi vagyunk Naru szeme láttára megölik Fukashigit majd a teljesen magából kifordult Narutot is. A hideg élettelen testük pedig itt fekszik a közelemben, ha nem ebben a helyiségben, amiben én vagyok és azért van bekötve a szemem, hogy ne lássam őket csak amikor Hamanasu akarja. De mi van akkor, ha otthon maradtak és élnek? A birtokra senki nem tud betörni főleg a Hyugák nem hiszen ellenük lett legfőképpen elkészítve. Kurama! Igen ő is velük van így nem győzheti le őket senki sem! Ő nem hagyná! Kicsit megnyugodtam és vettem egy mély levegőt, hogy összeszedjem magam. Nem jött össze...

- Látom kétségbe estél.

- Fog be! - kiáltottam rá remegő hanggal a könnyeimtől, amik még mindig megállíthatatlanul folytak.

A szememet eltakaró anyagot teljesen átáztatva végig folyva az arcomon mellettem a földön gyűlt kis tócsában.

- Most miért vagy ilyen ellenséges? Hiszen te életben vagy és életben is fogsz maradni. Nem engedem, hogy meghalj! Minden egyes nap érezned kell azt, hogy akik a legfontosabbak voltak neked a világon nincsenek többet.

- Inkább ölj meg... - kértem halkan szinte némán.

De így is hallotta mert válaszolt nevetve.

- Nem! Látni szeretném ahogyan szenvedsz és lassan felemészt a fájdalom!

- Miért? Nem tettem ellened semmit és a családom se. - mondtam elkeseredve.

- Hogy miért?! Mert egy Uchiha vagy! Hokage lett belőled és egy fattyad is lett!

- Nem én szerettem volna a fiamat. Ti alkottátok meg de attól még mindennél jobban szeretem. Hokage pedig azért lettem mert kiérdemeltem a képességeim által.

- Igen a fiad jól mondod a mi érdemünk és be is teljesítette a sorsát arra kellett, hogy megszeresd és később pedig megöljük. Hokage pedig azért lettél mert Naruto kiállt melletted! Már majdnem sikerült a Harmadiknál elérnünk, hogy a kezünkre adjon vagy száműzőn! De bármelyik is valósult volna meg megöltünk volna. Csak te Naruto legjobb barátja lettél így a démon róka téged is a védelmébe vett! Eddig kellett várnunk, de nézd mi mindent értünk el! - ahogy befejezte a beszédet levette a szemkötőmet.

Időközben a könnyeim is elálltak amikor pedig végre láthattam volna a fény és a sírás maradéka akadályozott meg benne. Egy sor gyors pislogás után kitisztult előttem a világ. Egy barlangban voltam, mint ahogy sejtettem is. A lyuk közepén feküdtem így kiláttam a szabadba. Nem vagyunk olyan magasan a fáknak csak a törzsét látom. De vajon merre lehetek? Ennyiből nem tudom megmondani. Hamanasu sétált elém majd le is guggolt, hogy jobban a szemembe tudjon nézni és folytatta az előbb megszakított monológját.

- Elég elkeseredett képet vágsz. Nem szeretnél megszökni?

- Minek? Nincs kiért megszöknöm... - erre a kijelentésemre egy nagy mosoly terült el az arcán.

- Ebben igazad van. Nem is akar bosszút állni?

- De.

- Akkor?

- Ahhoz nem kell sehova se mennem te itt vagy nem? - húztam egy gúnyos félmosolyra az ajkaim.

Majd hirtelen felültem és előre rendültem mire kikerekedtek a szemei és lefagott így sikerült lefejelnem mire hátratántorodott és leült. A fejét fogva idegesen nézett a szemembe én pedig hason fekve harcra készen néztem az övébe. Nem adom fel! Még ha nincs is meg most a csakrám anélkül is meg tudom ölni hiszen engem is bérgyilkosnak neveltek!

- Látom magadhoz tértél teljesen! - mondta bosszankodva.

- Igen!

- Ez nem lesz így jó. - csóválta a fejét még mindig a földön ülve. - Túl hamar feldolgozta a szervezeted a kábító mérgemet pedig csak neked kevertem ki. - hogy mi?!

Próbáltam a ruha ujjamba belenyúlni a tőröm után, hogy elvágjam a köteleim. Nem is értem, hogy nem jutott ez előbb eszembe!

- Ne is keresed. Elfelejtetted, hogy én is bérgyilkos kiképzést kaptam? - vette elő a tőrömet a zsebéből.

Picsába!

- Most pedig elegem van belőled így aludni fogsz!

- Várj mi?! - de nem kaptam rá választ.

A ruha ujjából élő kúszott egy zöld tövises inda, ami a nyakamra tekeredett bármennyire is rángatóztam aztán egy szorítással vagy egy tucat tüske a nyakam különböző pontjaiba szúródott. A világ megint kezdett homályosodni előttem. Még láttam amint felkel és hallhattam, amit még utoljára mondott nekem mielőtt minden elsötétült előttem megint.

- Ez egy nagyobb adag volt. Remélem kitart.