𝐁𝐞𝐞́𝐤𝐞𝐥𝐨̋𝐝𝐨̈𝐭𝐭 𝐞́𝐫𝐳𝐞𝐥𝐦𝐞𝐤 | ✓

𝐍𝐲𝐨𝐥𝐜𝐚𝐝𝐢𝐤

Szeptember 30., péntek

Szeptember vége révén már bőven elfér egy pulcsi, amelyet a meccsre menet magamra kapok. Igen, megint sikerült rávenni, hogy elmenjek nézni kilencven percet abból a sportból, amihez fikarcnyit sem értek, csak annyit, hogy félidő.

A rózsás jelenet, és a Bellel való beszélgetés viszont ráébresztett arra, hogy nem szabad mindig a koli szobában ücsörögnöm, hétvégente pedig Ali bácsival sorozatmaratont tartanom. Persze Ali bácsit sem szabad elhanyagolni, így minden szombat este, mikor Noah még dolgozik, sorozatokat nézek a kedvenc lomha portásommal, utána pedig, mikor Noah végez, én már alszom. De ezen kívül igyekszem élni az életemet.

Minden sulinap után Bellel (és néha Noah-val) elmegyek a közeli Starbucksba, ahol egészen sokat beszélgetünk. Utána viszont gőzerővel tanulok, ugyanis a jó jegyeket nem adják ingyen. A hétköznapokat beismerem, néha zombiként élem, de Bell rám parancsolt, hogy pénteken nem tarthatok sorozatmaratont, és nem olvashatok önfejlesztő könyveket.

Így a lelátón szürcsölgetem a kólámat, és hallgatom Bell csacsogását arról, hogy a horoszkópom szerint milyen táska illik hozzám, és éppen mosolyogva nézek az éppen felém pillantó Noah-ra, aki a pályán van. Habár az elmúlt napokban nem sokat beszéltünk, mégis elmondhatom, hogy közelebb kerültünk egymáshoz. Lelkileg. Ezúttal nem a gimi macsóját látom benne, hanem egy érző srácot, akit igenis érdekelnek a jegyeim, az aggályaim, és képes elviselni a kiakadásaimat, mikor rosszabb jegyet kapok. Nem gondoltam volna, hogy ő lesz az a fiú, akivel megosztom a mindennapjaim kis gondjait, de nem bánom, hogy így alakult.

Ő segített átvészelni az évfordulót, amely végül nem lett évforduló. Szeptember huszadikán lett volna a második évfordulónk együtt Owennel, viszont a tudat, hogy mi már nem vagyunk együtt, nem segített sokat azon, hogy tudtam, pontosan két éve kérdezte meg, hogy leszek-e a barátnője. És hiába Bell a legjobb barátnőm, neki nem igazán volt idegzete a témához, ugyanis véleménye szerint már milliószor átrágtuk magunkat ezen. Így előzőhét kedd este Noah ágyán sírtam, hogy milyen igazságtalan az élet, ő pedig megnyugtatott. Tudtam, hogy neki is elege van a témából, de mégis hagyta, hogy kisírjam magam. És ő nem tett semmi mást, csak végig hallgatott, és néha megölelt. De ezen túl semmi több nem történt.

Ezért is éreztem minimumnak azt, hogy ma megnézem az idei szezon második meccsét, sőt, még abba is belementem, hogy a buliba is elmegyek, amely szokás szerint Beccáéknál lesz. De mivel a második nagyon nem az én világom, ezért kértem cserébe egy kívánságot, amelyet bármikor felhasználhatok, és kérhetek bármit, Noah kénytelen lesz megtenni.

Noah pedig belement.

Éppen azon agyalok, hogy mit kérjek tőle (már a pomponlány ruhában megjelenés is eszembe jut), mikor félidőt fújnak, Noah pedig pár másodperc alatt a pálya szélén terem.

– Vélemény? – kérdezi mosolyogva.

– Hát, nem is tudom... – nézek a kivetítőre. – Eddig három gólt rúgtál. Ha feltornázod legalább ötre, kaphatsz te is egy kívánságot.

– Minden álmom egy kívánság, Miya. Egy kívánság, melyben te ruha nélkül szerepelsz, és éppen felnyögsz alattam...

– Hé, hé, én is itt vagyok ám! – szólal meg mellettünk Bell. – Mondtam már? Ma én is ott tudok lenni a bulin.

– Hogyhogy? – kérdezem vidáman, vörös fejjel. Noah ezen beszólásait úgy érzem, sosem fogom tudni megszokni.

– Anyáék annyira megörültek a matek kettesemnek, hogy azt mondták, a csillagokat is lehozzák nekem az égről, ha megtartom ezt a szintet. Csillagok helyett én ezt a bulit kértem – vigyorodik el barátnőm. Hát igen, nem egy lángelme matekból.