𝐁𝐞𝐞́𝐤𝐞𝐥𝐨̋𝐝𝐨̈𝐭𝐭 𝐞́𝐫𝐳𝐞𝐥𝐦𝐞𝐤 | ✓

𝐓𝐢𝐳𝐞𝐝𝐢𝐤

Október 2., vasárnap

Nyúzottan ébredek Owen mellett az ágyban vasárnap délután. Az óra már majdnem két órát mutat, így a szemeim kipattannak, és máris feltöltődök energiával. Hogyan tudtam ilyen sokáig aludni?

Az előző este összepakolt cuccaimat, amiket még a koliban pakoltam össze a kezembe veszem, és a fürdő felé veszem az irányt. Magamra kapom a fekete crop topomat, a fekete testnadrágomat, majd a bőrszínű kardigánt, a hajamat pedig összekontyolom. Tagadhatatlanul itt van az ősz, hamarosan a tél is, és mivel én eléggé fázós vagyok, elhatározom, hogy hamarosan beruházok pár új pulcsira.

Visszamegyek Owen szobájába, ám a fiú még alszik, így nem zargatom őt, és lemegyek a földszintre.

A kanapét látva egyből a tegnap este képei ugranak be. A vihar fél órán keresztül tartott, és Noah képes volt engem ölelni elejétől a végéig csak azért, hogy megnyugodjak. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, ő talán haragszik is rám, mivel miután elcsendesült a vihar szó nélkül felment a szobájába, és onnantól kezdve nem láttam őt. Ezután keltettem fel Owent, aki nagy nehezen kinyitotta szemeit, majd felcammogott a szobájába, és egyből húzni kezdte a lóbőrt. Én csak nagy nehézségek árán tudtam elaludni mellette, valahogy... Nem éreztem magam biztonságban mellette.

Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy nekimegyek az éppen emeletre készülő Noah mellkasának, akin természetesen nincs póló. Legalább másfél fejjel magasabb tőlem, így lenéz rám, ám tekintetében nem a szokásos kedvességet vélem felfedezni.

Hanem az ürességet.

– Neked... Nem a koliban kéne lenned? – nyögöm ki nagy nehezen, miközben hátrálok tőle.

– Nincs kedvem ott lenni – mondja egyszerűen.

– Köszönöm, hogy megnyugtattál tegnap. Nem tudom, mi lett volna velem nélküled – mondom őszintén, Noah viszont csak kikerül, és felmegy a lépcsőn.

Belegondolva... Nekem sem lenne kedvem egy olyan fiúval beszélgetni, aki egyik pillanatról a másikra lapátra tesz. Nem csodálom, hogy alig bír rám nézni.

Aránylag otthonosan mozgok Owenék lakásában, mivel két év alatt már megtanultam, hogy mi hol van, így gond nélkül öntök magamnak egy tálba müzlit, rá pedig a tejet, és enni kezdek. Étkezésemet kopogás zavarja meg, ám mire feleszmélek, Noah lejön az emeletről, és kinyitja.

Gabbie az.

– Tetszik, hogy nem hordasz pólót – jegyzi meg a lány vigyorogva, majd megöleli a fiút, aki nem igazán viszonozza a gesztust.

– Owen még alszik, de felkeltheted – mondja Noah, majd félre áll az útból, így Gabbie-nek lehetősége van arra, hogy engem is meglásson.

– Ó, szia Hori! – köszön vidám hangon, mire visszamosolygok, ám az étvágyamnak búcsút intek. – Owennel töltötted az éjszakát?

Milyen diszkrét.

– Hát... Itt aludtam, igen – mondom habozva. Nem akarom beavatni abba, hogy inkább töltöttem az engem nyugtató Noah-val az éjszakát, mint az alvó Owennel, mert ki tudja. Lehet, hogy tüzet okádna.

– Örülök, hogy újra együtt vagytok. Jól döntöttél, Hori – vigyorog Gabbie eszelősen, célozva a megállapodásunkra, mire Noah összeráncolja a homlokát. Reagálás helyett újra enni kezdek, ám amilyen szerencsétlen vagyok, a szám helyett a pólómra kerül a tej és a pár szem müzli.

– Basszus – sziszegem, miközben letörlöm a szám széléről csöpögő tejet.

És mindezt Noah végig nézi. Jézusom, olyan gáz! Biztosan teljesen idiótának tart. Bár a tekintete... Mintha vad lenne.