𝐁𝐞𝐞́𝐤𝐞𝐥𝐨̋𝐝𝐨̈𝐭𝐭 𝐞́𝐫𝐳𝐞𝐥𝐦𝐞𝐤 | ✓

𝐓𝐢𝐳𝐞𝐧𝐨̈𝐭𝐨̈𝐝𝐢𝐤

November 4., péntek

A tegnapi napot teljes egészében Noah-val töltöttem. De komolyan, az egészet. Nagyon sokszor csókolóztunk, összebújtunk, még kaját is csináltunk együtt, de ami a legjobban számít, hogy végre jobban megismertük egymást.

Én megtudtam például azt, hogy otthon, náluk Owen a kiskedvenc. És hogy miért? A tanulmányi eredményei miatt. Viszont annak ellenére, hogy Noah nem kitűnő tanuló, igenis példaértékű a lételeme. Tizenhat éves kora óta dolgozik valamilyen úton-módon, volt már bolti eladó, árufeltöltő, és most pedig beindult neki a modellkedés. Tagadhatatlanul ezzel keres a legtöbbet, ezáltal mindent saját magának vesz, ergo nem a szülei pénzén el. Owen fejében ez még sosem fordult meg, pedig csak két év van köztük.

Ő pedig megtudta rólam többek közt a családi hátteremet, és a visszahúzódásom okát. Kimondva a dolgokat beláttam, hogy éveken át árnyéka voltam önmagamnak, mert Owennek akartam megfelelni, akaratlanul is. A saját képére formált engem, olyanná váltam, mint ő, csak lányként.

Bár így utólag gondolkodva... nem sok különbség van.

És ami a legérdekfeszítőbb, és ami a legtöbb fejfájást okozta nekem az elmúlt években, azok a csúnya tekintetek, mellyel a legtöbben illettek engem, főleg Noah legjobb barátai. A fiú csak ekkor avatott be a nyilvánvalóba: rajtam kívül mindenki látta, hogy Noah keresi a társaságomat, én pedig mindig visszautasítottam. Hát persze, hogy visszautasítottam, én mindig úgy éreztem, hogy nem kedvel, és csak ki akar hozni a sodromból. De utólag már belátom, hogy Noah sosem bántó szándékkal keresett engem, szimplán én voltam olyan elvont, hogy már attól is megijedtem, ha hozzám szólt.

Egészen hajnalokig beszélgettünk, ami miatt tizenegy előtt kelek fel pár perccel. De mikor eszembe jut, hogy ma van Chloé nagy napja, kibújok Noah öleléséből, és felülök. Pár percig még csodálom őt, de a helyemben mindenki ezt tenné.

– Kinézelődted magad? – kérdezi hirtelen lehunyt szemekkel.

– Ki – mondom mosolyogva.

– Akkor jó, mert valaki hív.

Elkerekednek íriszem, és a párna melletti készülékre nézek, amely valóban hívást jelez, méghozzá Chloétól.

– Jó reggelt – ásítok a telefonba.

– Jó reggelt, Smith! Hasadra süt a nap. Elhiszem, hogy jól sikerült az éjszakád, de segítened kell.

– Miben? – hagyom el az ágyat, és jobb ötlet híján a tegnapi ruhámat készítem ki magamnak.

– A fodrász teljesen elrontotta a hajamat, és nem hiszi el, hogy ez nekem nem áll jól! Állítása szerint te normális vagy, és kikérné a véleményed. Szóval húzd ide a formás kis testedet, és állj ki amellett, hogy borzalmasan nézek ki!

– Ó, ezt nem kell kétszer kérned – szívatom őt vigyorogva, és szinte magam előtt látom, ahogyan megforgatja szemeit.

– Öt perced van!

– Negyed óra?

– Hét perc.

– Akkor egyezzünk meg a tízben, mit szólsz? – kérdezem, mire csak egy flegma „jó" a válasz. A telefont leteszem az ágyra, míg felveszem a ruhámat, és eltűnődök, hogy mennyire fogok bénának tűnni Chloé szemében, amiért a tegnapi ruha van rajtam, ugyanis azt nem merem megkockáztatni, hogy még haza szaladok átöltözni. Ugyan, Chloé úgyis bénának lát mindig. Most legalább oka is lesz rá.

– Menned is kell? – kérdezi Noah felülve az ágyon.

– Aha, máskülönben Chloé hisztis lesz, és a fejemhez vágja az esküvői tortáját – húzom el a szám. – Te egyébként nem korán kelő típus vagy? Hogy tudsz ágyban lenni tizenegykor? Nem vall rád.