𝐁𝐞𝐞́𝐤𝐞𝐥𝐨̋𝐝𝐨̈𝐭𝐭 𝐞́𝐫𝐳𝐞𝐥𝐦𝐞𝐤 | ✓

𝐓𝐢𝐳𝐞𝐧𝐤𝐞𝐭𝐭𝐞𝐝𝐢𝐤

Október 31., hétfő

Habár már a repülőgépen ülök, és a két órás útból már csak pár perc van hátra, még mindig Evergreenen jár az eszem, és az ott hagyott kis életemről, amelyet most ott kellett hagynom 2 hétre.

Párizsban nagy ünnepnek számít a környékünkön a mai halloween, a holnapi mindenszentek, és a november tizenegyedikei fegyverszünet nap, ennek örömére haza utazom a családomhoz, mint minden egyes évben. Ebből a két hétből pedig egy hét őszi szünetnek számít az Evergreeni suliban, ezáltal nem tudható be nagy hiányzás.

Édesanyám párizsi, ott nőtt fel, viszont mivel divattervező, járja az országokat mai napig. Így ismerkedett meg apával, aki amerikai, viszont miután megfogantam, Amerikába költöztek, és csak később, általános sulis koromban költöztünk vissza Párizsba, aminek köszönhetően nem sokat tudok a szerelem városáról. Ebben a két hétben biztosan lesz időm megismerni.

Mindkét szülőm rendes, viszont eléggé eltávolodtunk egymástól, amióta koliba küldtek engem. A suli jó híre miatt küldtek el Londonba tanulni, viszont azzal nem számoltak, hogyha ők nem hívnak engem, én sem fogom őket. Így amióta visszaköltöztem a koliba nyáriszünet után, azóta nem beszéltünk. A szünet óta pedig már eltelt majdnem három hónap.

Éppen a bőröndömet várom a szalagon már legalább két perce, mikor végre előkerül. Viszont a csomagot súlya miatt nehezen sikerül leemelni, és a kissé túl nagy lendület hevében nekicsapódik a mögöttem álló lánynak aki elesik, így a földről néz fel rám mérges tekintettel. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a földön landol a kávéja is, amely hatalmas pacát hagy maga után. Világos szőke barna szemekkel, arcát pedig szeplők díszítik. Vékony alkatú, viszont a benne rejlő düh által érzem, hogy képes lenne eldobni engem a repülőre, ami visszavisz oda, ahonnan jöttem.

– Hé! Te nem vagy normális – szisszen fel egyből, viszont segítő kezemet egyből elfogadja. Én naiv pedig erősen rászorítok a kezére, így lehetősége nyílik engem is a földre húzni, így már ketten ülünk a kávé pacában, amely foltot hagy szoknyámon.

– Te sem vagy normálisabb – állok neki én is egyből, és szúrós szemekkel pillantunk egymásra. Másodpercekig sasszemezünk, végül egyszerre állunk fel a földről.

– Valami bocsánatkérés? – von kérdőre. – A kávém árát pedig visszakérem!

– Majd talán egyszer, ha nem húzol magad után, ezzel megszégyenítve engem, ha történik egy véletlen baleset – makacsolom meg magam.

– Milyen utálatos vagy – mondja végül a lány sértődötten, majd leemeli a bőröndjét a szalagról, és egyszerűen ott hagy.

Hirtelen megijedek, mikor valaki megölel hátulról, és szembe fordít magával.

– Anya? – kérdezem, miközben végig nézek rajta. Rövid, szőke haj, kék szem, mosolygós arc. Olyan mint én, csak idősebb verzióban, és rövidebb hajjal. Viszont a stílusa másabb. Divattervező révén kifinomult, és rettentően nőies.

– Horimiya kincsem, úgy hiányoztál! – ölel át újra. – Mennyit nőttél!

– Egy centit sem nőttem, anya – mosolyodok el kínosan.

– Végre, nem azokat az idióta ruhákat hordod, mint amiket eddig. Annyira szégyelltem, hogy azokat az unalmas göncöket hordod! Egy nőnek mindig legyen tartása – biccent elégedetten. Szettnek ma egy fehér, kötött pulcsi választottam, amit betűrtem a bőrszoknyámba, ami alá harisnyát vettem, ehhez pedig társítottam egy magasszárú cipőt, a hajamat pedig befontam elől két tincsben. Valóban sokat javult az ízlésem ruha-ügyileg, de még közel sem vagyok olyan kifinomult, mint édesanyám.