Rengoku életéért (BEFEJEZETT)

6.

Elképzelhetetlenül lassan telt az idő amig a fiúk Sanemit keresték, de mégis egyedül tértek vissza. Nem találták meg őt, és amikor már mindegyikőjük visszatért hirtelen zörgést hallottunk az egyik szekrényből. Gyomei óvatosan odasétált a szekrényhez és kinyitotta az ajtaját. Amit láttam hirtelen nem tudtam elhinni.

-S...sanemi?- kérdezte Mitsuri.

-Ember te normális vagy? Téged kerestünk egész nap!- állt elé Tokito és felpofozta.- Te itt voltál egész végig?!

-Azóta vagyok itt mióta visszatértetek a sebesültekkel.- válaszolta.

-De az vagy 2 órája volt!

-De akkor is igazam volt.

-Sanemi ezt engedjük el, rendben? Én nem haragszom rád, mert ha az én életemben feltűnne egy ilyen ember mint én a tiedben, akkor én sem hinnék neki. De lehetünk barátok? Légyszi bízz bennem!- álltam elé, és ölelésre emeltem a kezem.

-Mivel a többiek elfogadnak, ezért én nem tudok mit tenni. Rendben. Legyünk barátok.- mondta és megölelt.- De attól még bem fogok mindenben hinni neked.

-Azt gondoltam. Na nem baj, akkor majd valahogy megleszünk.

Minden sebesültnek lekezeltük a sebeit, és végül Tanjirohoz, és Nezukohoz érkeztünk.

-Kölyök ugye tudod hogy ez egy démon?- állt Tanjiro elé kardjával a kezében Obanai.

-Ő a húgom. Megígértem mindenkinek hogy nem fog embereket enni!

-De a hadtest feladata hogy végezzen a démonokkal!

-Nezuko nem olyan mint a többi démon!

-De akkor is démon!- szólt közbe Sanemi.

-Vigyük őket Oyakata-sama elé.- vetette fel az ötletet Mitsuri.

-Renben. Akkor majd Oyakata-sama eldönti mi lesz a démonlánnyal.

Hamarosan mindnyájan kimentünk az udvarra Nezukót a dobozban vitte ki Tanjiro, és oda rakta az egyik fa alá. Nemsokára Oyakata-sama is medérkezett, és elkezdődött a ,,tárgyalást".

-Oyakata-sama! Azért hívtuk ide, mert a hadtest egyik tagja, név szerint Tanjiro Kamado nem tesz eleget a szabájoknak, és védelmez egy démont!

- Nem tudhatjuk hogy mi történhet a jövőben. Nezukónak bizonyítania kell hogy nem fog emberekre támadni.

-A mester azt mondta hogy ha Nezuko emberre fog támadni, nekem kell végeznem vele.

-És ki a mestered?

-Sakonji Urokodaki. Giyuu mondta hogy őt keressem meg, mert ő nem fogad tanítványokat

-Giyuu? Ezzel arra akar kijukadni ez a gyerek hogy te mindvégig tudtál a démonról?- hitetlenkedett Shinobu.

-Igen. 3 éve, amikor Muzan megtámadta Tanjiro családját, én voltam az az ember, aki először végezni akart Nezukóval, de mivel nem úgy viselkedett mint egy átlagos démon, ezért a szájába nyomtam azt a bambuszt, és elküldtem őket Urokodaki-sanhoz.

-Giyuu, Tanjiro és Urokodaki is az életével vigyáz, hogy Nezuko ne támadjon emberekre.- mondta Oyakata-sama.

-De azért kell bizonyítania Nezukónak?- kérdezte Sanemi.

-Igen. Meg szép hogy bizonyítani kell hogy Nezuko nem essen neki embereknek.

-Akkor most én jövök.- mondta Sanemi, megragadta Nezuko dobozát, és behurcolta a tető alá.- Gyere démon! Itt a kedvenc ételed! Az emberi vér!

-Hagyd békén Nezukót!- kiálltott utána Tanjiro, de Sanemi csak folytatta tovább.

Csak folytatta, és addig nem hagyta abba amíg elő nem bújt a dobozból Nezuko. Sanemi megvágta a kezét, hogy Nezuko érezze a vér szagát. Egyikőjük sem csinált semmit, ott álltak 10 percig és bámulták egymást.

-Most mi történik?- kérdezte Oyakata-sama, mivel nem látta hogy mi történik.

-A démonlány nem támadta meg Sanemit.- válaszolta az egyik mellette álló lány.

-Még 10 percig így álltak, és végül Nezuko a másik irányba fordította a fejét. A lány ismét elmondta Oyakata-samának a történéseket, és felénk fordultak.

-Nezuko, és Kamado Tanjiro közösen dolgozhatnak a hadtestben.- jelentette ki, és elvitette Tanjiroékat Shinobu rezidenciájara.

Miután elmentek Shinobu felállt, és rólam kezdett beszélni. Mindent elmondott rólam, és megkérdezte hogy most mi lesz. Maradhatok-e a pillérek között, vagy távoznom kell.

-Mivel nem ment át a végső kiválasztáson, ezért gyakorlatilag nem lehetne itt, de mivel eddig nagyon ügyes volt, sokat segített mint hallottam, úgyhogy lehet hogy itt maradhat ha valamelyikőtök tanítja, és vigyáz rá. Számíthatok rátok?

-Persze! Majd segítünk neki!- mondta Shinobu és Mitsuri.

-Köszönöm lányok. De ő még nincs egy szinten veletek. Ezt ne felejtsétek el.

-Rendben. Nem fogjuk elfelejteni. Megígérjük!

Oyakata-sama lassan távozott, mi pedig elkeztünk beszélgetni. Mindenről beszémoltak nekem ami az én demon slayeres életemből kimaradt. Nekem nem ölte meg egy démon a családomat, nem volt remdes tanárom, és igazából még semmit nem eltem meg az itteni szörnyűségekből. Mar pont indultunk volna befelé pihenni, amikor megjött az egyik varjú.

-Chintia-chan! Első küldetésedre kell menned észak-keletre! Észak-keletre! Azonnal indulj!- kárrogta a fülembe.

-Minden remdben lesz? Ne menjen valaki veled?- kérdezte Mitsuri.

-Remélem minden rendben lesz. Oyakata-sama is megmondta hogy igazából nem vagyok egy szinten veletek, úgyhogy remélem nem lesz nehéz dolgom. Ha mégis kell segítség, akkor a varjú segítségével erősítést kérek tőletek.

-Biztos egyedül mész?- kérdezte Rengoku.

-Igen. Biztos minden rendben lesz.

-Azért ezt tedd el. Ez nekem mindig szerencsét hozott.- mondta Obanai, és a kezembe nyomott egy kis fabábút, ami egy kígyót formált meg.

-Nagyon köszönöm Obanai. Amúgy hívhatlak Obinak?

-Nem én Obanai vagyok.- mondta, és elnevette magát.

-Akkor megyek! Sziasztok, és vigyázzatok a serültekre!

Még vagy öt percig ott kérdezgettek hogy biztos ne jöjjön-e velem senki, miután sikeresen meggyőztem őket hogy nem lesz semmi baj, elindultam, és addig integettem amíg el nem tűntek a látómezőmből.

-El sem hiszem! Ez az első feladatom mint a démonölő hadtest tagja!- gondoltam magamban, és ez mind boldogsággal töltött el hogy itt lehetek.

Útközben feltűnt hogy ezeket a tájakat már jó sokszor láttam a telefonomon keresztül, és hirtelen eszembe jutott a családom. Vajon minden rendben lehet velük? A gondolgodásomat csak a varjú ismétleges károgása zavarta meg.

-Chintia gyerünk! Gyorsan oda kell érnünk! Egyre több ember változik démonná! Siessünk!

Amint végigmondta a momdtandóját egyre gyorsabban haladtam, és a végére már majdnem kiköptem a tüdőmet úgy rohantam. Nem nagyon érdekelt most hogy mindjárt leszakadnak a lábaim, csak mentem tovább. Egyre közelebb, és közelebb kerültem a városhoz, úgyhogy kicsit lazábbra vettem a tempót. Mikormár a város területén belül voltam, olyan erzésem volt mintha egy elhagyatott városban lennék. Sehol senki, egyik hából sem szűrődik ki hang, és sehol semmi nem ad fényt. Ennyire rettegnek az emberek? Egész éjjel össze-vissza járkáltam a faluban, de nem találtam semmit. Ahogy eltelt a démonok aktív időszaka, vagyis az este, bekopogtam az első házba.