Focistafeleség | N. Schlotterbeck | M. Reus

1. Hey, here is Nico

Carolina Witte

Vízcsobogás. Túl hangos ahhoz, hogy kívülről jöjjön, emellett elég valószínűtlen, hogy a napokban essen az eső. Normális esetben imádnám, hogy szeptember elején még meleg van, most azonban csak arra gondolok, hogy meg tudnám fojtani azt, aki kitalálta ezt a fürdőszobát, ami a hálóhoz tartozik és nem teljesen elszigetelt. A férjemet is meg tudnám fojtani amiért hajnali 7-kor zuhanyozni és zajongani van kedve. Összeszorítom a szemeimet, körülbelül 30 hosszú másodpercig így is maradok, a vizet pedig elzárják. Apró sóhajjal fordulok hasra és húzom a paplant a fejemre. Nem figyelem ezek után az órát és nem is érzékelem, hogy mennyi idő telik el, csak abban reménykedem félálomban, hogy Marco hamarosan elindul edzésre, én pedig tovább lebeghetek a semmiben, ami belülről és kívülről is körülvesz.

Az ágy besüpped mellettem, meleg érintést érzek a vállamon, s egy pillanatig azon agyalok, hogy hogyan is kellene alvást színlelnem.

- Lina... - hagyja el a férjem ajkait finoman a nevem.

- Hm? - válaszolok neki szinte azonnal annak ellenére is, hogy nagyon nem érzem magam késznek semmilyen interakcióra.

- Ugye nem felejtetted el, hogy ma 13 órakor van a kontrollod időpontja? - kérdezi.

Hogy is felejthettem volna el? Lassan lehúzom a paplant a fejemről és a hátamra fordulok, kissé fátyolosan emelem a tekintetem Dortmund leghíresebb focistájára és felsóhajtok egy kicsit. A szívverésem felgyorsul a pillantásától, de ezúttal nem olyan értelemben, mint amikor még őrülten szerelmesek voltunk egymásba.

- Nem felejtettem el. - nyögöm végül. - Ugye eljössz velem?

- Nincs időm, Lina. - válaszol fáradtan.

- Marco... - a neve kétségbeesett szuszogásként szökik ki az ajkaim közül, miközben lassan ülőhelyzetbe tornázom magamat.

Tudja nagyon jól, hogy mennyire rettegek az orvosoktól és vizsgálatoktól, tudja nagyon jól, hogy mekkora áldozat volt részemről egyáltalán megpróbálni gyereket vállalni, láthatta, hogy mennyire kikészültem idegileg attól, hogy egy éven belül 2 vetélésem is volt, most pedig úgy tesz, mint aki nincs tisztában azzal, hogy semmi erőm és kedvem egyedül elmenni, hogy ismét szemügyre vegyék, hogy minden rendben gyógyul-e a 3 héttel ezelőtt történt szörnyűség után.

- Miért nem hagyhatsz ki egy délutáni edzést? - kérem számon végül, de a hangom annyira erőtlen, hogy nem érek célt ezzel a kérdéssel.

- Lina, az elmúlt hetekben rohadt sokat lógtam. - simít végig az arcomon.

Miattad. Nem mondja ki, de nyilván így van.

- Ha rosszul érzed magad, vegyél be egy nyugtatót, menj taxival ha ez segít. - ajánlja, én pedig legszívesebben kitépném minden egyes tökéletesen beállított hajszálát.

- Tudok vezetni, Marco. - forgatom meg a szemeimet.

Ő küld felém egy bizakodó mosolyt, én pedig idegesen elpillantok a válla fölött a hálószoba homályába.

- Arra gondoltam, hogy a vizsgálat után eljöhetnél a centrumba. Szeretnélek személyesen is bemutatni valakinek, akinek szüksége lenne a segítségedre. - tereli a témát végül, én pedig nem is tudom mit csináljak.

Marco-t rohadtul nem érdekli, hogy mit érzek és min megyek keresztül - fogalmazódik meg bennem ez a gondolat ma... először. Persze, az elmúlt 3 hétben próbált békén hagyni, ami olyan szempontból jó volt, hogy nem basztatott a hülyeségeivel és a baba témával. Ugyanakkor hiányzott, hogy itt legyen. Hogy... egyszerűen csak magához öleljen és ne mondjon semmit.