Focistafeleség | N. Schlotterbeck | M. Reus

4. Nem szoktam visszautasítani az orális szexet

Carolina Witte

- Nahát Carolina, márpedig gyerek az mindenkinek kell!

Naiv voltam, amikor azt gondoltam, hogy ez a nap már nem lehet rosszabb. Marco ma reggel is rendkívül hisztis és feldúlt volt a lipcsei vereség miatt, még azért is morgott egy sort, mert állítása szerint én szándékosan elpakoltam azt az alsónadrágot, amit ma szándékozott felveni. De ez szokásos viselkedés volt nála ilyenkor, szóval ekkor még nem gyanakodtam, hogy ez a nap ennyire rossz lesz. Helyette elhatározásomhoz híven bementem a munkahelyemre, hogy közöljem, ismét kész vagyok dolgozni, azonban a várt lelkesedés elmaradt a főnököm részéről. Közölte, hogy az irodaköltöztetős projektet átadta másnak végérvényesen az egészségi állapotomra való tekintettel, és nyilván burkoltan, de azt is mondta, hogy a jövőben jóval egyszerűbb és jelentéktelenebb dolgokat szándékozik rám bízni.

Persze valahol érthető volt, szóval fel sem húztam magam túlságosan ezen, inkább csak elszomorított, de már közel sem voltam annyira ott fejben, hogy mindenféle szexizmussal és diszkriminációval kapcsolatos vádat a fejéhez vágjak. Helyette próbáltam hasznossá tenni magam és az újdonsült feladataimat értelmezni a röpke 4 óra hossza alatt, és nem mellesleg beleegyeztem abba, hogy beugrok a szüleimhez egy késői ebédre. Ez volt a legnagyobb hiba.

Anyám előbbi mondata után megint az az érzésem támad, hogy ismét csak Nico Schlotterbeck lesz az, aki az egyetlen olyan ember lesz ma az életemben, akit nem akarok majd megfojtani miután kinyitja a száját.

- Jézusom anya, milyen kijelentés ez? - kelek ki magamból. - Nem mindenki alkalmas anyának, tudhatnád nagyon jól! Talán túl korai volt ez az egész amúgy is.

- Carolina, 30 éves vagy! - méltatlankodik tovább, s úgy méreget, mintha nem lennék normális.

- Miért nem hagyod ezt a szegény gyereket enni? - szól közbe apám, felpillantva a saját tányérjából.

- Te csak ne szólj ebbe bele, komoly dolgokról van szó! - inti le szokásosan, én pedig szemeimet megforgatva rakom le az evőeszközöket a kezemből és dőlök hátra, hogy teljes figyelmemet anyámnak szentelhessem.

5 percen belül elhúzok innen - születik meg a gondolat a fejemben.

- Tanár létedre nagyon bunkón viselkedsz. - bukik ki belőlem teljesen nyugodtan végül, mikor nem mond semmit.

- Te pedig hihetetlen vagy, kislányom! Nem is értem, hogy mit akarsz az élettől. - rázza meg a fejét tanácstalanul.

Oké, ezzel kapcsolatban lehet, hogy igaza van, mert ezen a ponton én sem tudtam, hogy mit akarok az élettől. Régebben tudtam. Tudtam, hogy menő építész szeretnék lenni és szerettem volna ha az emberek a nevemhez kötik majd a leglenyűgözőbb újonnan épült csodákat. Ez az álmom szertefoszlott körülbelül akkor, amikor a tervezőirodában közölték velem, hogy nem szeretnének valaki olyannal együtt dolgozni, aki ekkora rivaldafénynek van kitéve és nem mellesleg valaki olyan barátnője, aki éveken át hamis jogosítvánnyal és lélegzetelállító járgányokkal szelte Dortmund utcáit. Akkoriban sokszor megfordult a fejemben, hogy egyszerűen szakítok Marco-val és elköltözöm innen. Szerettem volna más helyeken is élni a világban, de az évek során rá kellett jönnöm arra is, hogy Marco ebből a csapatból fog nyugdíjba vonulni, én pedig valószínűleg sosem fogom a barcelonai tengerparton ücsörögve elfogyasztani az ebédemet. Mindig háttérbe szorítottam ezeket a vágyaimat, mert Marco Reus túl fontos volt számomra, túlságosan szerettem őt és bebeszéltem magamnak, hogy ez az élet rendje.

Szóval tényleg maradt az, hogy majd egy fél focicsapatnyi gyereket szülök és hülyeségeket posztolgatok a háromszáz-ezer követőmnek instán. De hát rohadtul nem erre vágytam.