Focistafeleség | N. Schlotterbeck | M. Reus

6. Hoztam kávét

Carolina Witte

Pár percig csak csendben ücsörgünk a bemutató matrac szélén. Fura módon nagyon jól esik Nico közelsége és hirtelen el sem tudom hinni, hogy ennyire normálisan kezelte a kirohanásomat. Persze nem helyes ez az egész; így mikor már úgy érzem, hogy kibírom egy ideig zokogás nélkül is, elhúzódom tőle és a rajtam lévő ruhadarabokat igazgatva állok fel.

- Ne haragudj, tényleg rém kínosan viselkedem. - motyogom, miközben egy pillanatra ránézek.

- Szerintem teljesen érthető, hogy nem vagy jól, ezért pedig nem kellene bocsánatot kérned. - áll fel ő is, én pedig hátrálok egy lépést, hogy ne legyünk ennyire veszélyesen közel egymáshoz. - Mi lenne ha elmennénk meginni egy teát vagy kávét és majd máskor elintézzük ezt? - ajánlja.

- Oh, Nico... - rázom meg a fejem. - Kedves tőled, de nem szeretném ezt tovább halogatni. Inkább válasszunk egy matracot és adjunk le a rendelést... délután mindkettőnknek dolga van. - emlékeztetem.

Persze, én valószínűleg elsunnyogom a dolgom home office-ban, majd valamikor este nekiülök. Most csak egy kád forró vízre és némi nyugalomra vágytam, hogy rendesen sírhassak. Schlotti szemeiben csalódottság tükröződik a válaszomat hallva, mégis beleegyezően bólint végül. Ezek után szerencsére nem szöszmötöl túl sokat, kiválasztja az ágyat az éjjeliszekrényekkel és egy matracot is ami megfelel az igényeinek.

- Megadom az én kontaktomat. - fordulok felé féloldalasan, miközben az ügyintéző előkészíti a megrendelést. - Nekem jó eséllyel több időm lesz átvenni a dolgokat, amikor kiszállítják.

- Oké. A héten kapsz tőlem majd egy kulcsot. - feleli szórakozott mosollyal, amit sikerül részlegesen viszonoznom.

- Király. - bólintok.

Gyorsan kitöltök mindent, és negyedóra múlva már ismét kiléphetünk a szürke és esős időbe. Elengedek egy mély sóhajt és segélykérően nézek körül. Az autóm annyira fájdalmasan messzinek tűnik, pedig az első normál parkolót kaparintottam meg a mozgássérültek mellett.

- Lina. - Nico érintése a felkaromon ránt vissza a valóságba, kissé ijedten emelem rá a pillantásom, amint elém lép. - Még van elég időnk... tényleg üljünk be valahova. - hozza fel megint a témát és habár egyáltalán nem tűnik erőszakosnak, nagyon nem érzem most komfortosan magam a közelében.

Tényleg jól esett elmondani neki azt, ami bántott, most viszont küzdöttem a ténnyel, hogy mennyi mindent tudott meg rólam és ezáltal mennyire védtelenné váltam vele szemben.

- Nico, én... - sóhajtok mélyet. - Sok munkám van és...

Nincs egyébként. Valószínűleg ő is tudja, hogy szarságokat bíznak egy fizikailag és mentálisan labilis nőre, és valószínűleg még örülnek is neki, ha nem teszi tiszteletét az irodában.

- Nico Schlotterbeck, ne haragudj... csinálnál velünk egy képet? - egy számomra ismeretlen nő és férfi lép oda hozzánk és annyira örülök neki, hogy el sem tudom mondani.

Szomorú mosollyal távolodom el a megdöbbent focistától, akit sokkal jobban megleptek a rajongói, mint engem.

- Majd beszélünk. - intek felé egy utolsót, majd sebesen megfordulok, a kapucnit a fejemre dobom és 10 másodpercen belül, már az autóm motorját indítom be, miközben gondterhelt sóhajjal hátradőlök az ülésben.

Durva mozdulattal törlöm meg a szemeimet és nagyon remélem, hogy az a minimális smink amit reggel magamra pakoltam, még nem kenődött el botrányosan ennyi rohadt könnyezés közepette.