Focistafeleség | N. Schlotterbeck | M. Reus

3. Megőrülök érted

Carolina Witte

- Mennyi a tapas limited? - kérdezi Schlotterbeck érdeklődve és kíváncsi pillantást küld felém az étlap mögül, nevetőráncai elárulják, hogy szélesen mosolyog.

Majdnem elnevetem magam a kérdésén.

- Sajnos csak 3 különböző fogás és utána meg akarok halni. Mondjuk lehet 4, ha a 4. csak olívabogyó. - gondolkodom el. - Neked mennyi?

- 5? - kérdezi, inkább csak saját magától.

- Ann-Kathrin Götze és én rengeteget jártunk ide régen. Ő képes volt egyszer 6 különböző kaját megenni. - mondom mindenttudóan.

- De hát tök vékony az a nő. Meg modell is vagy mi. - ráncolja a homlokát Nico értetlenül.

- Ugye milyen igazságtalan az élet? - sóhajtok drámaian. - Na mindegy, muszáj tintahalat ennem és olívát is, és... quesadillát rendeljek 3.-nak vagy patatas bravas-t? - kérdezem a focistát tanácstalanul, aki csak szórakozottan mosolyog rajtam.

Igazából rohadt sokat mosolyog és nagyon szép fogai vannak. És én is nagyon sokat mosolygok a társaságában. Többet, mint az elmúlt 3 hétben összesen.

- Kérd mindkettőt. A szabályaid szerint ez még talán belefér. Ha pedig nem, majd lopok a krumplidból. - ajánlja.

- Legyen így. - teszem le az étlapot elégedetten.

Legszívesebben még egy nagy adag sangríát is rendelnék, de tudom jól, hogy egyikünk sem ihat most és az különben is mindig az Ann-Kathrinos spanyol randijaim része volt, hogy spiccesre ittuk magunkat itt.

Nico kicsit még böngészi az étlapot én pedig végigmérem a vonásait, most igazán közelről, hiszen velem szemben foglal helyet egy nem túl nagy kétszemélyes asztalnál. A hajáról és arcáról végül lejjebb vándorol a pillantásom, s olyannyira elidőzöm rajta, hogy valószínűleg rajta is kap ezen az egészen, mikor leteszi a kezéből a menüt.

- Mi történt a kezeddel? - kérdezem meg hirtelen, miután nem hagy nyugodni, hogy bal tenyerének külső élén elfehéredett, gyógyult öltésnyomok tanúskodnak egy valaha volt sérülésről.

- Oh... - illetődik meg egy rövid pillanatra. - Egyszer rohadtul ráestem egy salakpályás edzésen. El is tört és eléggé csúnyán horzsolódott is, szóval ehm... megműtötték. - magyarázza rendkívül egyszerűen ahhoz képest, hogy én valami hasonlóba belehaltam volna.

- Wow. - lehelem végül és érzem, hogy kimelegedtem ettől a történettől. - Sajnálom. - teszem hozzá és sietősen nyúlok az előttem lévő pohár vízért.

- Jól vagy, Lina? - kérdezi a focista finoman.

- Igen. - vágom rá sietősen. - Én csak... elég komoly fehér köpeny szindrómával küzdök. - vallom be az igazságot és azt várom, hogy majd a többi emberhez hasonlóan jókedvűen elmosolyodik ezen és legyint rá.

Várakozásaimmal ellentétben azonban nem ez történik. Nico aggódva összevonja a szemöldökét és pár másodpercig csak kémleli az arcomat.

- Sajnálom, ez elég para. - mondja végül. - Én sem rajongok az orvosokért. Amikor eljöttem az orvosi vizsgálatra a szerződés aláírása előtt, vért vettek és... rohadtul úgy éreztem, hogy elájulok. Azóta is ezzel heccelnek a többiek.

- Oh... igen ez ismerős. - bólintok immár kissé megkönnyebbülve. - Rettegetek a vérvételektől.

Szerencsére nem kell tovább erről a témáról beszélnünk, mert egy pincér lép hozzánk, hogy felvegye a rendelésünket, s amíg Nico magyaráz neki, sebesen gondolkodom azon, hogy mégis milyen témát dobjak be, aminek semmi köze az orvosokhoz és vizsgálatokhoz.