Focistafeleség | N. Schlotterbeck | M. Reus

9. Minden percben rád gondolok

Carolina Witte

Tudom, hogy rossz ember vagyok. Rossz ember vagyok, mert nyár vége van és nem tudok örülni az esőnek a hosszú szárazság után. Rossz ember vagyok, mert a klímaváltozást jó dolognak tartottam Dortmund tekintetében; imádtam, hogy az idő melegebb és naposabb volt, mint gyerekkoromban. De igazán rossz ember azért vagyok, mert megcsókoltam egy másik férfit, aki nem a férjem és ez semmiképp sem derülhetett ki.

Úton a kórház felé azon agyalok, hogy fogom ezt Nico-val is megértetni. Na meg nyilván azon is, hogy hogyan kellene viselkednem Marco-val. Legalább őt most lefoglalja a saját nyomora és a botrányos, kialvatlan kinézetem talán még gyanús sem lesz neki.

Ahogy végigsétálok a folyosókon, a szokásos émelygéses-kórházas pánikhullámom is elmaradt, annyira bűntudatom van. Még azt is megérdemelném, hogy egész napra bezárjanak ide.

Marco VIP kórtermébe lépve tényleg összetörik a szívem így legjobb megoldásként csak hozzá sietek és szorosan magamhoz ölelem.

- Szia, te kis bagós. - mondja, s hallom a hangján, hogy mosolyog. - Mi történt?

- Jajj... - nyögök fel és gyorsan letörlöm a szemeimből kiszökő könnycseppeket. - Hát totál kikészültem otthon egyedül. - mondom neki, mire Marco visszahúz magához és finoman megpuszilja a homlokomat, ettől pedig tényleg akkora bűntudatom lesz, hogy ismét sírni tudnék.

- Lina...

- Ne haragudj. - húzódok el és szipogok párat. - Pont nekem kellene bátorítanom téged, erre úgy szétesek, mint egy idióta.

Marco csak enyhe mosollyal megrázza a fejét és megfogja a kezemet, s amint érzi, hogy a tenyeremen egy nagy ragtapasz éktelenkedik érdeklődve veszi szemügyre.

- Főztem neked. - jelentem ki, mielőtt megkérdezhetné, hogy mi történt. - Reméltem, hogy ma hazavihetlek és... gondoltam, hogy örülnél a kedvencednek. Csak... - emelem fel esetlenül a kezem.

Csak rohadtul szét voltam csúszva, mert csókolóztunk Schlotterbeck-kel ezért még a főzés is nehezen ment. Rossz volt ez az egész. Sokkal könnyebb lett volna, ha Marco továbbra is távolságtartó és mogorva velem. Ohh, mennyivel egyszerűbb lett volna.

- Igazán nem kellett volna. Főleg azok után, hogy tegnap miket mondtam neked. - sóhajt gondterhelten.

- Marco, ez az egész nem vezet sehová. - rázom meg a fejem. - Ne kérj bocsánatot, 2 nap múlva úgyis megint összeveszünk rajta. - sóhajtok gondterhelten. - Most inkább... - folytatom mielőtt ismét megszólalhatna. - Megmutatom mit hoztam be, remélem minden itt van amire szükséged lehet, ha esetleg úgy döntenek, hogy bent kell maradnod éjszakára. Mikor kezdődik a műtét?

- Elvileg 13 órakor. - bólint mindenttudóan.

Kicsit meglep, hogy az addig hátralévő időt szerette volna velem tölteni, ugyanakkor valahol jól is esik, annak ellenére is hogy tegnap összevesztünk és annak ellenére is, ami Schlottival történt.

Marco kicsit beleturkál a sporttáskába, amit összekészítettem neki, majd elégedett bólintással teszi arrébb.

- Olyan... nyugodtnak tűnsz. - jegyzem meg feszengve.

A férjem apró mosollyal forgatja meg a szemeit.

- Segítene ha ideges lennék? Ezenkívül már átestem ezen párszor. Tudom, hogy megy. - ránt vállat. - Na jó, lehet, hogy még a tegnap esti altató meg nyugtató hatása is bennem van.

Tehetetlenül elnevetem magam, majd lassan a takarón heverő kezéért nyúlok és finoman megszorítom.

- Minden rendben lesz. - mondom, inkább csak magamnak. - A szar katari VB helyett pedig elmegyünk valami jó helyre... csak te meg én. - mosolyodok el erőtlenül.