Focistafeleség | N. Schlotterbeck | M. Reus

10.Parfüm nélkül is tetszel

Carolina Witte

Remegő térdekkel vágódok be az autómba és hirtelen nem érzem úgy, hogy képes lennék biztonságosan vezetni ezt a járgányt, mégis beindítom a motort, mert rettegek attól, hogy Nico kilép az ajtón, idejön és hozzám szól és aztán valamilyen módon ismét megcsókol. Bármennyire is jó érzés volt, nem lett volna szabad megtörténnie... ráadásul másodszorra. Én pedig amilyen idióta vagyok még egy búcsúcsókot is adtam neki. Elfojtott nyögéssel hajtom a fejem a kormányra egy pillanatra, majd megemberelve magam, erőszakosan rántom a biztonsági övet magam elé és csatolom be. Kicsit rendezem a gondolataim, majd kitolatok. Útközben eszembe jut, hogy Marco családja megette az összes kaját amit főztem, így vagy főznöm kell vagy pedig szereznem valamit, ha nem akarunk megint mirelit dínócskákat enni.

Ezen a gondolaton aztán majdnem elbőgöm magam, mert mégiscsak otthon van a sérült férjem, én pedig a 22 éves csapattársával csókolóztam, mert idegileg labilis vagyok.

Mivel ez az állapot most aztán különösen erősen fennáll, ezért inkább a McDrive felé indulok és beállok a sorba, ami szokásosan hosszú, de legalább van alkalmam egy kicsit reflektálni a történtekre. Nico fura kérdései meg hogy azt mondta, milyen sokat jelent neki az hogy nem tudok szabadulni attól hogy mi történt köztünk. Olyan abszurd. Az is abszurd, hogy vágytam a közelségére és bármennyire is tudtam, hogy nem helyes annyira jó volt.

Rendelek pár dolgot, majd mikor megkapom az egészségtelen kajákat, végre elindulok haza, s közben próbálom összeszedni magam és felkészülni arra, hogy normálisan viselkedjek.

- Sziaaa. - Marco felcsillanó tekintettel néz rám, amint belépek a nappaliba.

- Szia. - varázsolok egy mosolyt magamra. - Nekem örülsz ennyire vagy a mekis kajának? - pillantok lopva a kezembe tartott zacskóra.

- Jelen pillanatban neked. Bocs, hogy mindenki becsődült ide. - ráncolja a szemöldökét.

- Már megszoktam. - vonok vállat, majd lassan hozzá sétálva foglalok helyet mellette, miután a kaját egyelőre a dohányzóasztalra tettem.

Marco rögtön magához húz és hosszú csókot nyom az ajkaimra. A gyomrom körülbelül akkora bukfencet vet, mint 10 évvel ezelőtt, ezúttal azonban ez most fájdalmas és bűntudattal teli.

- Csak nem hiányoztam? Azt hittem jól lefoglaltak a többiek. - kérdezem rosszallóan.

- Őket nem szeretem úgy, mint téged. - húz magához, én pedig apró sóhajjal hajtom a fejem a vállára.

- Nem fáj a lábad? - kérdezem végül.

- Kicsit, de semmi olyan ami nem normális. - mondja halkan.

- Az jó. És... éhes vagy? - húzódok el tétován.

- Nagyon. - néz rám drámaian hatalmas szemekkel.

- Nézd meg mit hoztam neked. Addig hozok be tányért. - állok fel és sietek el a konyhába.

Sosem éreztem még ennyire furán magam. Ennyire mocsok szemétnek és ugyanakkor vakmerőnek.

Marco számára egyértelműen a trash kaja jelentette a fénypontot a sérülései alkalmával. Jól esett, hogy legalább ennyi öröme volt a dologban, bár tudtam jól, hogy nem szabad túlzásba vinnem, és lassan ideje valami egészségeset is főznöm.

- Figyi... nagyon gáz lenne ha holnap bemennék az irodába? - kérdezem.

Szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy befoglaljak egy meeting roomot magamnak és onnan telefonáljak néhány partnernek.