Igaz és őszinte

Béke és öröm

Sasuke gyomra egészen apróra zsugorodott, torkában elképzelhetetlenül nagy gombócot érez. Keze a kilincs fölött, de nem mer hozzáérni. Nem csak a lelke, de egész teste remeg. Tudja ő, hogy muszáj ezt meglépnie. Tudja ő, hogy enélkül csak még szarabb lesz minden. De egyszerűen képtelen megtenni. Képtelen egyáltalán csak a kilincshez érni. Nem, neki ez nem megy! Pedig az ajtón túl ott a remélt megváltás.

Elképzelni sem tudja, mióta állhat ott, mint egy szobor. Fogalma sincs, hogy mit fog mondani. Mit kéne mondania? Kinek kéne bocsánatot kérnie? Neki? De hát ő egy Uchiha!

Van, hogy megéri félretenni a büszkeségünket - mondta neki egyszer Itachi. Ő pedig már egyszer bocsánatot kért. És egyszer elmulasztotta ezt megtenni. Végeredményben mindkettőnek ugyanaz lett az eredménye: most itt áll, mint valami vesztes és még csak benyitni sem mer.

Kezét a kilincsre helyezi és lenyomja azt. Azonban az ajtó zárva, nem engedi.

Naruto épp a kulcsért nyúlt volna, amikor odakint valaki lenyomta a kilincset. Majd egy túlontúl ismert morgás ütötte meg a fülét. Szíve azonnal összefacsarodik a fájdalomtól. Ő mégis mit keres itt?

- Naruto, ott vagy? - szűrődik be az aggódó hang. Nem válaszol. - Kérlek, engedj be, beszélni szeretnék veled - kérleli. Egyszerűen nem képes válaszolni. Nem bírja látni. Még nem. Az ajtó felől koppanó hang hallatszik.

A folyosón Sasuke az ajtónak döntött homlokával támaszkodik meg. Kezeit ökölbe szorítva a fán tartja. Legszívesebben kiütné a helyéről. Látni akarja a másikat, hallani a hangját. Beszélni akar vele és el akarja neki mondani, hogy... hogy...

- Tudom, hogy ott vagy - motyogja. Odabent éppen csak hallani, amit mond. - Naruto, én... én sajnálom... sajnálom, hogy erőltettem. Hogy piszkáltalak vele. Hogy nem voltam elég türelmes. Én... tényleg sajnálom, hogy megbántottalak és... és csak tovább rontottam mindenen. Nem voltam melletted, amikor szükséged lett volna rám. Csak saját magamra gondoltam és nem vettem figyelembe a te érzéseidet. Sajnálom... Dobe, én úgy sajnálom! - térdei nem bírják tovább tartani, egyszerűen összecsuklanak, ő pedig az ajtó mentén csúszik le. Nem hitte volna, hogy valaha ilyen rosszul fogja érezni magát. Hogy ennyire összeomlik. - Kérlek, engedj be! - fogja könyörgőre. - Szeretlek...

Kattan a zár. Sasuke felkapja a fejét és lélegzetét visszatartva várja a következőket. Szinte óráknak tűnő másodpercekig nem történik semmi. Aztán kinyílik az ajtó és egy végtelen fájdalmat tükröző kék szempár tűnik ki mögüle. Majd meglátja az azokat keresztező gyönyörű arcot, a napszőke hajat... Hol az ő napsugara?

- Sasuke... - leheli meglepetten. Csak káprázott volna a füle vagy tényleg azt mondta, amit? Tényleg szereti? Tényleg a fekete mondta ki előbb?

- Naruto! - ugrik fel és szorosan átöleli. Vállát visszafojthatatlan zokogás rázza. Az elmúlt napok bánata, a hetek óta gyülemlő stressz és bűntudat most mind-mind egyszerre távozik belőle. - Úgy sajnálom. Nem akartam ezt, én tényleg nem! - zokogja a vállába. Naruto mozdulatlanul és hang nélkül tűri. Nem mintha nem érdekelné, csak egyszerűen nem tud rá reagálni. Képtelen rá. Gondolatai és érzelmei meggátolják benne. - Annyira hiányzol! - csókolja meg. Mindkettejük lényén jóleső bizsergés fut végig. Naruto ennek hatására visszatér a valóságba és mohón viszonozza a csókot. Minden érzelmüket beleadják, minden fájdalmukat, keserűséget, hiányt és szerelmet. Mint egy csepp víz a sivatagban, olyan szükségük van egymásra, és erre csak most ébredtek rá igazán. Édes csókjukat sós könnyeik keserítik meg, de nem érdekli őket, csak egymás kellemes melegére, a másik érintésére és szoros ölelésére koncentrálnak. Semmi másra. - Meg tudsz bocsátani? - dönti homlokát a másikénak, miután már a levegő hiány miatt kénytelen volt elszakadni a másiktól. - Ígérem, hogy nem erőltetem tovább. Hogy várok. Várok, ameddig kell. Megértelek, hülye voltam, tudhattam volna, hogy miért utasítasz el. Jajj, Naruto, akkora barom vagyok! - rázza meg egy kicsit a fejét.