Hogyan győzhette le Regulus Black a félelmeit? Mit gondolhatott Perselus Piton az után a bizonyos szó után? Mi késztetheti arra Minerva McGalagonyt, hogy a Roxfort ostroma alatt visszaemlékezzen fiatalkora hibáira? Miért csempész be a végzős James P...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
/Szerzői megjegyzés: lilianahbrownnal létrehoztunk egy 2022-es karácsonyi kihívást, ennek a keretein belül írtam ezt a novellát. A feladat egy ünnepi „valami" írása volt műfaji és zsáneri megkötés nélkül, annyi kitétellel, hogy bele legyen szőve valamilyen módon egy homokozólapát, egy hajsütővas és egy elpusztult szobanövény.
Nos, én már régóta terveztem, hogy írok egy karácsonyi novellát Voldemortról, így gondoltam egy merészet, és ha már az alakalom adott volt, most elhoztam nektek. Egyébként nem tartozik közvetlenül semelyik Harry Potter fanfictionömhöz, de kompatibilis minddel, és a Harry Potter könyvek eseményeihez is illeszkedik.
FIGYELEM! Elég sötét hangulatú lett, úgyhogy akit nyomaszt az ilyesmi lelkileg, és úgy érzi, odavágna a karácsonyi hangulatának, az inkább az ünnepek után olvassa./
Teljes szívéből gyűlölte volna a karácsonyt – ha lett volna szíve.
De hiszen volt. Kétségkívül lennie kellett. Ha a mellkasára fektette a tenyerét, érezte a billentyűk fáradhatatlan dobjátékát. Dörömbölték az ütemes, monoton ritmust, és így volt ez rendjén. Zengjenek, hirdessék, hogy Voldemort nagyúr él. Ő ugyan nem fogja engedni, hogy egy másodpercre is abbahagyják a munkát. Az ő szíve sohasem pihenhet meg, még akkor sem, ha egyébként kötelességtudóan szolgálná száz évig, vagy a mágiájának köszönhetően akár még tovább. Örökkévalóságot követelt.
El fogja érni a célját, hiszen ő a világ leghatalmasabb varázslója. Csak a gyengék hiszik, hogy a szívnek bármi egyéb funkciója lenne azon túl, hogy vérrel pumpálja a testet. Minő ostobaság a szeretet metaforájaként értelmezni!
Neki, Voldemortnak is voltak érzései, de nem hitt benne, hogy bármelyikért is a szíve lett volna felelős – sokkal inkább az elméje, amellyel mindent kontroll alatt tartott. Céltudat. Düh. Féktelen, pusztító harag. Gyűlölet. Nagy ritkán öröm. Ez utóbbi azonban nem olyan jellegű érzelem volt, amelyet mások fejében észlelt.
Született legilimentorként a legtöbb ember nyitott könyv volt számára, és hamar megtanulta, hogy egyszerű lények, akár a birkák. Mégsem tudta maradéktalanul értelmezni a bennük zajló emóciókat. Ő maga az örömet hirtelen fellángoló, hideg valamiként élte meg, általában akkor, ha egy hőn áhított vágya beteljesült. Talán nem is lehetett igazán örömként értelmezni, inkább volt egyfajta vad eufória. Ha úgy tetszik, elégtétel.
Néha elgondolkodott, milyen lehet úgy igazából örülni, netán boldognak lenni vagy szeretni. De minduntalan arra jutott, hogy csak az idejét fecsérli, aki ilyesmire használja az elméjét – vagy a „szívét", ha a köztudat bugyuta kifejezésével akart volna élni. Tagadhatatlanul volt némi kapcsolat az agy és a szív között, de a fizikai terhelést leszámítva Voldemort nagyúr szíve világéletében csak akkor vert szaporábban, ha a saját halálának képe vetült az elméjébe. Az egész olyan elképzelhetetlen, groteszk és végérvényes volt, nem utolsó sorban pedig... félelmetes.
