Mindig melletted leszek // Aizawa x Reader //

9. rész

Ahogy leültek a kanapéra, csak bámulták egymást. A lány nem akarta piszkálni a fiú frissen szerzett lelki sebeit, Aizawa pedig nem tudta, hogyan kezdhetne bele a mondandójába. [Név] a fiú könnyben ázott szemeibe nézett, de ő szinte semmit nem látott a lányból. Nem tehetett semmit, a rengeteg könnycsepp miatt homályosan vizslatta az előtte lévő személyt, hiába igyekezett többet pislogni, mintha csak vizet csorgattak volna a szemeibe, patakokban folytak le arcán a sós cseppek. Még mindig remegett, agyában újra és újra lefutott a jelenet, és még mindig fülében hallotta barátja hangját, ahogy bíztatta őt - még úgy is, hogy azt mondták neki, hogy csak beképzelte, ugyanis a kis készülék addigra már teljesen tropára ment, így Oboro nem használhatta kommunikálásra. Hiába voltak a dicsérő szavak, nem hozták vissza a legjobb barátját. Egy pillanat alatt szakította el tekintetét a lányról, és lehajtva a fejét zokogott tovább.

- Hé...- szólt halkan, lágy hangon [Név], ahogy közelebb ült hozzá, és szorosan magához ölelte Shota reszkető testét. Összeszorított szemekkel igyekezett nem sírásba kezdeni ő maga is. Nem akarta, hogy a fiú miatta is aggódjon, így megpróbált minél erősebbnek mutatkozni. Élete talán eddig legmegterhelőbb és legnehezebb feladatának bizonyult ez, de így érezte helyesnek. Ő majd megoldja valahogyan, de nem akart sem Shota, sem pedig Hizashi számára gondot okozni, így elhatározta, hogy ő majd az anyjával beszéli meg a dolgot, ő amúgy sem kötődött úgy a fiúhoz, ahogy ők hárman.- Itt vagyok, minden rendben lesz!

Még ő maga sem hitte el, amit mondott, nemhogy Shota. De azért értékelte az igyekezetet a fiú, még ha nem is enyhített a fájdalmán. Lassan a lány mellkasának dőlt, derekát átölelte, és így áztatta el a pólóját. Habár persze ez érdekelte a legkevésbé mindkettejüket; egy összekönnyezett póló tized annyira sem volt fontos, mint Oboro, vagy a gyásszal való megküzdés. [Név] a fekete, kusza tincseket simogatta, és igyekezett mélyeket lélegezni, hogy leküzdhesse a magába zárt pánikot és szomorúságot. A hőstanonc észrevette, hogy mennyire gyorsan is vert a lány szíve, emiatt pedig a torka még jobban összeszorult; tudta, hogy a lány miatta küszködik a sírás visszafojtásával. Bűntudata volt, ami hozzácsapódott ahhoz a keserű érzéshez, ami belülről falatozta őt. Elvégre Őt nem tudta megmenteni.

- Kérsz valamit? Vizet, narancslevet, kaját?- kérdezte meg halkan a lány, miután egy puszit nyomott a fiú feje tetejére.

- Nem..- hörögte fájdalmasan, ahogy egyenesre húzott gerinccel felült. Remegése egy kissé alábbhagyott addigra, de még mindig kerülgette a hányinger.

- Hozok elsősegély dobozt, lekezelem a sebeid. Mindjárt visszajövök, rendben? Egy perc sem kell, és újra itt leszek.

Megvárta, amíg a sebesült fiú bólintott egyet, és csak ezután indult meg gyors léptekkel a fürdőszoba felé. Szinte feltépte a tükrös szekrény ajtaját, ahogy kutatni kezdett gyógyszerekért, fertőtlenítőért és gézért, hogy mihamarabb elkezdhesse a sebek megtakarítását és lefedését. Nem volt jártas a dologban annyira, de tekintve, hogy régebben eléggé ügyetlen gyerek volt, az alapokat elleste az anyjától. Csupán csak reménykedett abban, hogy elég lesz a tudása ahhoz, hogy kellően ellássa azokat a sebeket, amik barátja testén ékeskedtek, vörösben ázva. Mielőtt kiment volna a fürdőszobából, vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta azt. Szüksége volt erre, hiszen ha nem tette volna meg, ott helyben össze is rogyott volna. Mivel ez nem következett be, sietett is vissza az egyedül hagyott tinédzserhez. Letérdelt elé, és megkérte, hogy vegye le a felsőjét, mivel a karjain és a mellkasán is kiszakadt egy kissé a ruha, így feltételezte, hogy ott is megsebesült. Aizawa nem tudott törődni azzal, hogy alapesetben mélyen elpirult volna a kéréstől. Az agya teljesen leblokkolt, és mint egy jól viselkedő bábu, tette, amit mondtak neki. Üveges tekintettel meredt maga elé, ahogy a lány a sérüléseivel foglalatoskodott. Egyszer sem rezzent meg, nem nyikkant fel, arcának egyetlen izma sem mozdult. Pedig égette a fertőtlenítő folyadék, csípte a szétnyílt sebeket, mint a Pokol, de ez a fájdalom porszemnyinek tűnt ahhoz képest, amit a lelke mélyén érzett. Még soha életében nem veszített el számára ennyire fontos személyt, így ez a nap úgy arcon csapta, hogy egyelőre képtelen volt felállni a földről.