Mindig melletted leszek // Aizawa x Reader //

10. rész

Reggel -pontosabban majdnem délben már- mindannyian egy üzenettel a telefonjukon ébredtek fel. Oboro édesanyja írt nekik, miszerint ha van idejük, menjenek át hozzájuk. Volt pár holmija a fiának, amiket ő nem akart megtartani, viszont gondolta, a barátai szívesen hazavinnék emlék gyanánt. Valamint talált egy naplót is az egyik fiókjának aljában, és gondolta, szeretnék elolvasni. Persze mindenki azonnal beleegyezett, és egy gyors reggelit követően már buszra is szálltak. Tekintve, hogy az este hallották, amint összetört a lány, a fiúk igyekeztek a lehető legjobban segítséget nyújtani neki. Aizawa átadta a helyét a járművön, mivel nem volt négyes ülés, Hizashi pedig megfogta a kezét, és cirógatni kezdte. Kicsit furcsállotta is a helyzetet a lány, de nem szólt egy szót sem. Igazából még élvezte is, hogy egy kicsi komfortot adtak neki a barátai a napok óta tartó megpróbáltatások után. Az esti sírástól egy kicsivel jobban lett, de amint elolvasta a kék hajú édesanyjának üzenetét, a gombóc nem akart eltűnni a torkából. Félt attól, mit írt le a naplójába a fiú. Félt, hogy esetleg egy balesetnek álcázott öngyilkosság van a dologban. Próbált a lehető legrosszabbra is számítani, hogy ne ott kelljen szembesülnie vele. Már sokkal szebb volt az idő, mint az elmúlt napokban. Talán azért tűnt fel ennyire [Név]-nek ez a változás, mert csak ekkor kezdett el egy kicsit gyógyulni a lelke a veszteségük után. A halálhír óta ez volt az első olyan reggel, amikor nem nyomott annyira a mellkasa a benne lévő feszültségtől, hogy komoly fájdalmat okozzon neki.

Ahogy elérték a házat, ahol barátjuk lakott, a betonra fagyott a lábuk. Egyikük sem mozdult, csak bámulták az épületet. Sokszor jártak már ott, most mégis más volt; nem a fiúhoz jöttek. Hozzá többet nem tudtak átugrani, esetleg a temetőbe, de ez túl morbid gondolat volt. Hizashi szólásra nyitotta száját, de végül inkább becsukta, ugyanis egy hang sem jött ki a torkán. Inkább megkereste barátnője kezét, és megszorította. Ezúttal nem önmagának akart támaszt keresni, hanem meghallotta, milyen szaporán kezdte el venni a levegőt a lány. Nem volt annyira pánikolós típus. Igaz, nem szerette a tömeget vagy az idegen embereket, de elviselte őket, ha volt vele valaki. Egyedül is megbirkózott velük, csupán néha beszélni felejtett el, de egyszer sem kapott élete során pánikrohamot. Akkor viszont eléggé közel volt hozzá, és mielőtt még megtörtént volna, Hizashi igyekezett tenni valamit. Sikeres is volt, kizökkent a hirtelen érintéstől, így egy hálás pillantással köszönte meg neki némán a tettét.

- Mehetünk?- kérdezte halkan, remegő hangon a lány. Mind a két fiú vett egy mély lélegzetet, és helyeslően bólintottak. Aizawa volt az első, aki lépett egyet az ajtó felé. Kopogott, s pillanatokkal később már ajtót is nyitott Oboro édesanyja. Szomorú mosollyal nézett végig a gyerekeken, mielőtt beengedte volna őket.

Levették a cipőjüket, a kabátjukat felakasztották, és követték a nőt a fia szobája felé. Mint az kiderült, a férje azért nem volt otthon, mert inkább bement túlórázni a munkahelyére, hogy elfoglalhassa magát, és ne legyen ideje gondolkodni. A szobába beérve észrevették, hogy szinte minden a helyén volt, kivéve azokat a dolgokat, amik a szoba közepén, egy dobozba voltak elhelyezve. A nő elmondta, hogy azokból válogathatnak, a többit szeretnék megtartani. Természetesen megértették, hogy nem vihetnek haza bármit, hiszen ők csak barátok voltak, nem pedig családtagok, így mindhárman bólogatni kezdtek. Yua, Oboro édesanyja kiment, magukra hagyva a fiatalokat. Leültek a parkettára a kartondoboz köré, s elkezdték kiszedegetni a bepakolt holmikat. Találtak hősfigurákat, néhány pólót, egy plüss sündisznót, néhány kinyomtatott fényképet, ahol a fiú velük volt, matricákat, dezodort, a parfümjét és néhány egyéb dolgot.

- Elvihetem a parfümöt? - kérdezte meg [Név], ahogy megszagolta.

- Persze - bólintottak a többiek.