Erdőszéli kis házikó(Befejezett)

6.

- Legolas nem ostoba. - mondta Thranduil halkan, miközben Missy haját simogatta. Az asszony a férfi jobbján feküdt, szőrmetakarójuk valahol az ágy végében, meztelen testüket csak egy vékony pokróc takarta.

- Te pedig nem akarsz királynőt magad mellé. - a tény, hogy ez így volt cseppet sem melengette meg egyikük szivét sem.

- Sok háborút vívtam, felneveltem a fiam, egyedül kellett mindennel szembenéznem, és ez így lesz, míg napkeltekor kelek, és este fekszem. Nincs szükségem több örökösre, hiszen túl jó harcosok vagyunk ahhoz, hogy ne tudjuk magunkat megvédeni. A birodalmam még évszázadokig fenn fog maradni, akkor is, amikor már a fiad nevére az ükunokái sem fognak emlékezni. - Thranduil odafordult Missy-hez, és belenézett mogyoróbarna szemeibe.

- Kedves vagy hozzám Missy, de a birodalmam az első. Elsősorban király vagyok és...

- Nem akarok királynő lenni! - Missy mosolyogva nézett Thranduil világoskék szemeibe. Amint kimondta a mondatot, melleit a férfi forró testének préselte, aki mohó öleléssel hálálta meg mindezt.

Missy nem akart újra valaki alárendelt partnere lenni. Egy tündével szemben egyértelműen az lenne, hiszen ő öregedne, változna, elgyengülne, és nem akarná, hogy a szerelme, aki az örökkévalóságig élni fog végignézze ezt, és újra átélje azt a fájdalmat, amit abban a csatában... amikor a feleségét veszítette el. Szerette Thranduil-t, hiszen, ha nem tette volna, nem engedi be az ágyába. A legkevesebb, amivel megkímélheti a fájdalomtól, hogy megadja neki, amire szüksége van, miközben meghagyják egymás függetlenségét.

Thranduil az asszony fölé magasodott, hosszú, ezüst haja eltakarta Missy formás melleit, amit az asszony próbált kézzel összeterelni, és a férfi bal vállára húzni. Thranduil karjai tartották feszesen Missy combjait, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre csúszott. Gerincén legördültek munkájának izzadtságcseppjei, fokozott tempóját az asszony mély, ösztönös nyögéseivel hálálta.

Missy bámulta a férfit, ahogy izmai minden lökéssel megfeszültek, ezüst haja hullámzott, mint a folyó a viharban, és volt az arcán valami megfoghatatlan báj, ami arra késztette a nőt, hogy megragadja Thranduil-t a tarkójánál, és eszeveszettül csókolja. Karjait a férfi nyaka köré fonta, combjaival szorosan magához ölelte, és hosszú, elnyújtott sóhaja közepette elringatóztak egy olyan helyre, ahol nem volt korona, nem volt háború.

*

Kopogtattak a hátsó ablak zsalugáterén... Nem, inkább gyors egymásutánban zörgettek, idegesen, sürgetően. Missy maga köré csavarta Thranduil ingét, és lassan az ablakhoz lépkedett, óvatosan kinyitotta az ablakot. Egy páncélos tünde volt, aki csak annyit mondott:

- Felség, itt vannak! - Missy döbbenten kereste Thranduil tekintetét, de a férfi öltözni kezdett, lerántotta az inget az asszonyról, és a takarójukból rögtönzött egy málhazsákot.

- Missy, pakolj pár dolgot, ami kell, és indulj! - hangja parancsoló volt, de nem mint király, volt benne némi aggodalom, mégsem a szerelmeseként kérte. Az asszonynak gondolkodni sem volt ideje. Felöltözött ő is, Nolant is előkészítette, és rohantak a hátsó kapunál legelő fehér lóhoz. Amíg az asszony felült, Thranduil leoldotta a kardját a nyereg mellől, odaerősítette a zsákot és feladta a gyermeket.

- Menj a palotába, Legolas ott van! - Thranduil próbált higgadt maradni, de nem volt rajta a páncélja!

- Veled mi lesz? - Missy ekkor felkapta a fejét arra az éktelen üvöltésre, amibe beleremegtek a falevelek. A hajnalban volt valami misztikum, ami előre megjósolta a napot... Sötét rózsaszín volt, majdnem vörös.

- Menj! - Thranduil hangjára a fehér csődör patája belemélyedt a meredek domboldalba, és fújtatva megindult.

- Ne! Nem hagylak itt! - de Missy hangját elfújta a korai szellő, a fújtatás, és a lovat képtelen volt irányítani. Egyik kezével magához szorította a gyermeket, másikkal belemarkolt a sörényébe, és hagyta, hogy a ló szökdécselve, majd minden izmát megfeszítve rohamtempóban kaptasson felfelé. A gerincre érve a csődör kicsit lassított, majd mikor újra meglódult az asszony még a szemeit is becsukta.

Hosszú órákig vágtatott az erdőben keskeny ösvényeken, kitaposott utakon, kereskedőkocsik mellett, mire a palotához ért. Megbámulták, hiszen mindenki ismerte a király lovát, és Missy-t szégyenérzet kerítette hatalmába. Legolas, vajon merre lehet?

Ügetve ért az istállókhoz, ahol egy komor tündeférfi pucolt egy másik lovat.

- Kérem, Legolas-t keresem! - Missy hangja erőtlen volt, sosem ült még ilyen sokáig lóháton. A férfi ránézett, és a név hallatára felszaladt a szemöldöke a homlokára. Az asszonynak hátat fordítva kiáltott, mire a herceg rohanva ért oda hozzájuk.

- Missy! - Legolas meglepődött, lesegítette az asszonyt a lóról, és megkérdezte:

- Apám hol van?

Missy hebegett, habogott, egy értelmes mondatot nem tudott összerakni, csak a könnyeivel küszködött, és mire Legolas-ra nézett, a herceget elöntötte a düh.

- Hol van az apám? - az asszony összerezzent, még sosem hallotta a herceget mégcsak felemelni sem a hangját, de le sem tagadhatta volna az apjától örökölt tekintélyt.

- Én... én... Otthagytam, és ott voltak már a völgyben... - Legolas megragadta Missy karját, mire a nő igyekezett összeszedni a gondolatait. - Legolas, érted küldött engem, de nincs rajta páncél!

A herceg csak elengedte a nőt, bekiáltott az istállóba, mire kopogások, csattogások, és sürgés-forgás hangjai telítették be a hatalmas hodályt.

- Maradj a palotában, keress egy szobát valahol, amint visszatértem, megkereslek titeket! - Legolas hangja hűvös volt, szinte már érzéketlen.

- Nem maradok! - jelentette ki Missy. - Veled kell mennem, nekem még feladatom van!

- Missy, nem vitatkozom! Nem jöhetsz velem...

- Nem veszíthetem el őt is! - harsogta az asszony, majd az egyik szolgálónak adta a gyermeket és a málhazsákot. Sok-sok búcsúcsók közepette ellépett egyszem kisfiától, és felugrott a fehér csődörre.

Legolas kiosztott pár parancsot a katonáknak, mutogatott a kapukra, majd a lova nyergéből folytatta a diskurzust a mellette ülő lovassal.

Egy szót sem szólt Missy-hez egész úton, időnként visszanézett rá, tudja-e tartani a tempót, de az asszonynak a lóval gyűlt meg a legtöbb baja. Igazi csatamén volt, aki számtalan csatát túlélt Thranduil alatt, egyedül rá hallgatott, most pedig egy jelentéktelen asszony ülte, aki jóformán onnan tudta, melyik egy ló eleje és hátulja, hogy hol harap, és hol rúg.

Missy fejben nem a lóval törődött, sokkal inkább aggodalommal telt meg a szíve; vajon Thranduil él? Biztosan, hisz ő a legnagyobb harcos, páncélban, vagy nélküle. A táborhoz csak meg kellett másznia a meredek dombot, de vajon mi van vele? Oh, Istenek, csak ne essen baja!

*

A táborban rettentő nagy volt a nyüzsgés; aranypáncélos tündék íjakkal, teli tegezekkel és kardokkal felfegyverkezve indultak az erdő szélére, egybefüggő, többsoros láncolatot alkotva, félig elbújva a fák lombjai közt. Senki nem osztogatott parancsokat, mindenki tudta a dolgát, csörögtek a páncélok, dobogtak a csizmák. A Legolas-szal érkező katonák beleolvadtak az itteniekbe, mire a nagy sátorhoz értek már csak ketten maradtak.

Missy férrehúzta az ajtóponyvát, ám elsőre nem látott bent senkit. Körbenézett, és egy halk szisszenés ütötte meg a fülét egy eltakart sarokból. Missy-nem nem szabadott volna egyedül bemennie a király sátrába, de aggodalma olyannyira hatalmas volt, hogy az orkhordán is képes lett volna átküzdeni magát. Óvatosan férrehúzta az újabb függönyt, de amit látott, attól majdnem sokkot kapott...