Erdőszéli kis házikó(Befejezett)

10.

Missy ölelte Legolas-t, már ő maga sem tudta, hogy miért, vagy miért ennyire gyengéden. A herceg átkarolta a nő derekát, beszívta ruhájának illatát, amit áthatott a fanyar gyógyfű-, föld- és némi izzadtság szag. Arthur egyre hangosabban horkolt, orra alatt a vér egyre sötétebbre alvadt, a tábor pedig mozgolódni kezdett.

Missy-nek össze kellett szednie magát, a herceget, és tennie kellett valamit Arthur-ral, nem maradhat itt, hiszen ha felkel, lehet, hogy még nagyobb cirkuszt rendez.

- Jobban vagy? - emelte fel Legolas arcát, hogy belenézhessen halványkék szemeibe... Oh Istenek, mennyire hasonlít Thranduil-ra!

- Azt hiszem igen... - Legolas feltápászkodott, leporolta a ruháját, és zavarában csak kiviharzott a sátorból. Idő kell neki, mindenhez.

Az asszony szintén felkelt, az arca picit még sajgott Arthur pofonjától, de ha tehette volna, most megrugdalta volna a fekvő, tehetetlen boroshordót... Szánakozó pillantást vetett rá, majd kilépett a sátorból.

A tábor kezdett eltűnni; a sátrakat bontották az épen maradt tündék, ládákba pakoltak minden fontos páncélt, fegyvert, és a távolból lovak prüszkölése hallatszott. Hamarosan ideérnek, és akkor még hamarabb tudják majd elhagyni a hegygerincet. A király ott sétált köztük. Arca rezzenéstelen, jobb kezét gondosan az oldalára szorította, nehogy egy óvatlan mozdulattal valaki megüsse. Méltóságteljes volt, mint egy sebzett szarvas, lépéseit nem kisérte zaj, egy földöntúli teremtés.

Két katona kisérte a sátorhoz, majd a király egy kézmozdulattal intett a nőnek; menjen csak be.

Missy kicsit meghajolt a harcos király előtt, és visszalépett a horkoló förtelem mellé.

- Nos, mit tegyünk ezzel az emberrel? - tette fel a kérdést Thranduil, de az asszonynak csak égett az arca a szégyentől. Hányszor eszébe jutott, hogy valamilyen oknál fogva majd Arthur halálhírét hozza valaki; sokat ivott, rádőlt egy fa, de most, hogy egy szavába került volna, tétovázott. Thranduil-nak mégcsak be sem kellene piszkolnia a kezét, hogy eltávolítsa a sátorból, Mirkwood-ból, a birodalmából, vagy a föld színéről, a katonái pedig hűen követnék minden parancsát, de Missy szeme előtt csak egyvalami lebegett:

- Szeretnélek szolgálni, hogy ő soha többé ne jöhessen Nolan közelébe! - mázsás kő esett le a szívéről. Nem mondott halálos ítéletet, de egy határt húzott apa és fia közé. Ez a határ remélhetően még sokáig megmarad!

- Vigyétek ki innen, és adjatok neki egy kis aranyat, hátha nem jut eszébe visszajönni! - Thranduil csípős nyelve meglepte Missy-t, ez volt az első alkalom, hogy a katonáihoz nem tünde nyelven szólt. Mire Missy felfogta, hogy kedvese kifizette, mint valami rabszolgát, vagy igás jószágot, addigra a két katona már ki is vitte a szeszkazánt, ne mérgezze tovább alkoholszaggal a környezetét.

Missy lelke egyre könnyebb lett; ez a cselekedet vajon garancia arra, hogy soha többé nem látja Arthur-t? Behunyta szemeit és nagy levegőt véve próbált megnyugodni, miközben arcát az égbolt felé emelte.

Thranduil puha kezeit érezte az arcán, majd nyakán, puha ajkait pedig a száján, mohón, birtoklóan. Annyi minden maradt kimondatlan, annyi fájdalom gyűlt, tehetetlenség, düh, azonban valamennyi emberségnek is kellett ott lennie. Nem ölhettek meg egy embert, akármekkora bűnt követett is el, akármekkora hatalom volt is a kezükben, Thranduil is tudta, hogy embert ölni békeidőben nem az ő feladata.

Ahogy ott álltak, egymás karjaiban, valahogy nem létezett más. Nem volt kötelezettség, vagy munka, sem korona, sem mosnivaló, és ez így volt tökéletes. Ez a csók ígéret volt, fogadalom saját maguknak, amit nem oldhatott fel sem a vallási eskü, amit Missy tett Arthur-nak, nem tagadta meg Calathiel-t, sem Legolas trónörökösi mivoltát. Ez a csók bocsánat volt, Thranduil tehetetlen eltűnéséért, és erőt adott Missy-nek, hogy képes legyen folytatni az életét önállóan.

*

- Missy, behoznád kérlek a reggelinket? - Thranduil kedves hangja már a mindennapok részévé vált. Az asszony végre úgy érezte, helyén vannak a dolgok; Nolan boldogan szaladgált a palota folyosóin, kertjeiben, először vett a kezébe fakardot és íjat, hogy Legolas legnagyobb örömére együtt játszhassanak. Missy a király mindenes szolgálója lett, aki megzabolázta a Termek ridegségét már a jelenlétével is. Nem vett részt a politikában, ritkán sütött, vagy főzött, ám azokkal próbált a király kedvében járni.

Hosszú fekete haja libbent utána, amikor hófehérre mosott szoknyájával seperte a kövezetet, énekétől mosolyra nyílt minden komor könyvmoly tünde szája, és végre szabadnak, és boldognak érezte magát, ahogyan régen, abban az erdőszéli kis házikóban.