Erdőszéli kis házikó(Befejezett)

7.

Missy férrehúzta a függönyt, ami mögött Thranduil ült félmeztelenül, bőre tele karmolásokkal, jobb oldalán egy mélyebb, amit épp egy fiatal fiú tisztított. Az asszony szeme elkerekedett, bűntudata teljesen megbénította.

- Mi történt? - Thranduil felnézett, tekintete kicsit mintha felcsillant volna. Örült volna?

A férfi intett neki, hogy jöjjön közelebb, de ahogy megmozdult, a seb is húzódott, odakapta a kezét. Missy odaérve hozzá megérintette Thranduil kezét, mire a férfi ránézett, és arcáról mintha eltűnt volna a fájdalom okozta torz grimasz. Bámulták egymást hosszú percekig, szóra nyitotta száját mindkettő, de hang nem jött ki a torkukon, csak lassan összeérintették a homlokukat. Missy beharapta az ajkát, kezeit lassan Thranduil arcára tette, mire a férfi szabad kezével átölelte az asszony derekát, és mohón megcsókolta.

- Felség, a seb... - kezdte volna az ápoló fiú, de a király másra lett figyelmes... Legolas abban a pillanatban húzta férre a függönyt.

Megfagyott a levegő. Legolas... Tudta az elejétől fogva. Látta a fehér lovat az almafa alatt aludni, látta a száguldó lovast, és azt is, amikor az apja belopakodott Missy kertjébe, most mégis, ahogy egymás karjaiban látta őket... Nem tudta, mit érezzen. Ez árulás volt ránézve?

- Azt hittem a barátom vagy! - Thranduil Missy-re nézett, akit folytogatott valami. Talán a bűntudat, hogy el kellett volna mondania, elvégre a herceg felnőtt ember volt, a maga röpke hatszáz évével, mégis, legalább őszinte lehetett volna.

- Hozok főzetet és kötszert! - suttogta Missy halkan, mire Thranduil felemelte az asszony kezét, és megcsókolta azt. Azzal Missy sarkon fordult, és rohant kifelé a sátorból.

Legolas-t alig érte utol. Valahol a tábor határral ellentétes oldalán állt meg, mert az asszony megragadta a karját.

- Kérlek, várj! - győzködte. - Sajnálom, el kellett volna mondanom!

- Mit? - Legolas csak szemrehányóan nézett az asszonyra, arra az egyszerű teremtésre, akihez mindig betérhetett megpihenni, mielőtt hazaindult Mirkwood-ba, a palotába. Akinél mindig meleg otthon fogadta egy kis időre, aki nem a herceget látta benne, hanem egy érző lényt, egy férfit, nem egy tündét. - Mégis mit gondoltál, amikor elment hozzád? Hogy majd bocsánatot kér? Te pedig mit tettél? Az ágyába bújtál, mint valami koszos szajha!

Legolas csak köpködte Missy-re az átkos szavakat.

- Mi lesz a következő? - karját kirángatta az asszony kezéből. - Te leszel az új királyné? Téged kell majd istenítsenek, és gyerekeket szülsz neki? Félvéreket? Missy, az a nő, aki a barátom volt, az nem tesz ilyet!

Missy arcán folytak a könnyek, ahogy a herceg szavai szíven ütötték. Igaza volt, Missy nem ilyen volt. Csak megtörtént az egész, a többi pedig jött magától, de akkor sincs rá mentség. Arthur a világot járja, Nolan a palotában egy szolgánál, Thranduil sebesülten, Legolas pedig összetörten. Missy mindent tönkretett. Pár percért feladta az elveit, a családját, a barátját, és egy uralkodót tett gyengévé, ahogy a birodalmát király nélkülivé.

- Ne haragudj rám, kérlek! - Missy nem tudta, mit mondjon. Elkezdett válaszolni a kérdéseire:

- Nem leszek királynő, ezt senki nem akarja, én sem. Nem szülök neki félvéreket! Te vagy a herceg, nem szülök neki több örököst! Legolas, értsd meg, szeretünk téged!

Kürtszó harsant, keskeny, kissé éles, de teljes erőből fújt hangjelzés... Itt vannak...

- Missy, hagyd el a tábort! - hangzott a parancs a hercegtől ellentmondást nem tűrő hangon. - Menj vissza a palotába, a csata után megkereslek!

- Nem! Itt van rám szükség, a királyt is be kell kötözni!

Azzal elindultak mindketten a frontvonal felé. Kevesek maradtam a sátrak közt, mindenki a helyén volt, egyedül a király parancsára vártak. Ám a király várakozott. Várta Missy-t, aki felnyalábolt pár fiolát, egy táskába tette, gyolcsszalagokat tett melléjük, és rohant Thranduil sátrába. A király már állt, mire az asszony odaért, egyik lábáról a másikra, páncélja már türelmetlenül várakozott mellette előkészítve. Missy az egyik gyolcstekercsre folyatta egy fiola tartalmát, belenyomta a kitisztított sebbe, majd gyakorlott kezekkel rögzítette egy másik szalaggal.

Az asszony meg sem kérdezte, melyik ruhadarab kell, felkapta őket, és Thranduil úgy bújt bele, mint akit erre neveltek. Ing, nadrág, öv, vastagabb ing, derekára a bőr, csizma, végül az ápolófiúval együtt rögzítették a páncélt. Alkar, felkar, mellkas, hát, váll, és a biztonság kedvéért a csizma is kapott egy páncélborítást.

Thranduil erőlködve lépett ki katonái közé, bal kezében tartva kardja hüvelyét, hosszú, ezüst haja elterült a sötétszürke páncélon. Elkiáltotta magát tünde nyelven, de Missy nem látott és nem hallott semmit. Nem mert kinézni a sátorból, mégis, kíváncsisága nagyobb volt, kicsit férrehúzta a ponyvát, és az elé táruló látvány lenyűgözte; aranypáncélos tündék íjakkal lőttek a völgyben elterülő fekete foltokra, akik csak jöttek és jöttek. Morgásuktól visszhangzott a völgy, időnként Thranduil is szólt valamit, parancsait úgy teljesítették, mint egy olajozott szerkezet.

Egyre több orktest feküdt a domboldalban, mégis özönlöttek, nem állította meg őket a lent élő parasztok égő házai, sem a lobogó fák, sem a meredek kaptató felfelé. Egymás hegyén-hátán másztak, belekapaszkodtak a holttestekbe, azokon húzták fel magukat, de a tündék gyakorlott harcosok és stratégák voltak; első sor a fák lombjai közül lőtte temérdek nyilait a bestiákra, a második sor, ha már nem győzték távolról, akkor közelről karddal és lándzsával aprították őket. Egyvalami volt biztos, akármennyien is voltak; Mirkwood-ba egyetlen teremtmény sem teheti be a mocskos mancsát!

Thranduil hosszú, keskeny pengéje szinte táncolt az orkvérben. Egy-két bátrabb harcos, és a király pár lépéssel lejjebb ereszkedett, hogy közelebbről hallhassák a morgást, amit a rusnyaságok utolsó hörgésként hallattak. A férfi, mintha nem is létezne az a mély seb az oldalán, megvillantotta második kardját is, Missy mégis minden pillanatban az arca elé kapta a tenyereit, amikor Thranduil kibillent egy kicsit az egyensúlyából. Ugyan, Ő nem eshet le onnan! Bele egyenesen az ellenség karmai közé... Lehetetlen!

Egy katona elhajolt a király kardja elől, majd utolsó pillanatban elkapta Thranduil páncélját, és visszarántotta a gerincre. Túl közel volt az az ork, az avarba besüllyedt a csizmája, de harcolni kell, az utolsó leheletig! Thranduil világos szemei villogtak, mint egy macskának, kardcsapásait egyre jobban uralta a düh, pár katonája máris lebucskázott a domboldalon... Fényes, arany páncéljuk eltűnt a feketeségben, időnként a nap is elbúlt pár felhő mögé, hogy eltakarja sugarait a látvány elől.

Missy éles sikolyokat hallott, fegyverek csattogását, mély üvöltést és egy morgó hangot a háta mögül. Egy ork állt a háta mögött, szedett-vedett párncélszerű valamiben, arca torz, teste mintha leforrázták volna, eldeformálódott. Jobb karjában egy fejsze feketélett a vértől, és bámulta az asszonyt. Kaján vigyora elterült az egész fején, ám ahogy felemelte a fejszéjét, Missy felkapott egy éles, kardszerű valamit az egyik mellette lévő állványról, és csukott szemmel előre döfött. Valami ráfröccsent az arcára és a hajára. Mire kinyitotta a szemét egy kard pengéje volt pár centire a homlokától... Thranduil ívelt hegyű pengéje. Amint az ork holtában összeesett, Missy elengedte a piszkavasat, amit félig beleszűrt a teremtménybe, Thranduil villogó szemeivel találta szemben magát. A király fújtatott, arca kipirult, itt-ott fekete vérfoltok borították, haja pedig kezdett összegubancológni.

- Inkább ezt használd! - nyújtott Thranduil egy rövidebb kardot Missy-nek. Az asszony próbált rámosolyogni, de a férfi már kint is volt a katonái mellett.

Az ork rángott párat, mire Missy, undorodva, kicsit félve, kétségek közt, a nyakába szúrta a pengét. A bestia vére hatalmas foltot hagyott a földön, amitől Missy-t elkapta a hányinger. A bűzös orkot ráadásul ki sem tudta volna vonszolni a királyi sátorból. Megbújt az egyik sarokban, és várta, mikor hagynak alább a halálhörgések.

Köszönöm mindenkinek, aki eddig olvasta a novellám, köszönöm a vote-okat, és remélem tetszik nektek ez a kissé egyedi, elrugaszkodott történet!