✅Vesémbe látsz [Stray Kids ff]✅

Odaát.

Han Jisung gyűlölt sofőr lenni és Lee Minho ezt nagyon jól tudta, ezért próbálta meg felvidítani a fiút vezetés közben. Mikor frontálisan nekik ütközött a kamion az idősebb épp egy viccet mesélt a másiknak.

Dudálás...

Fékezés...

Sikítás...

Csattanás...

Jisung nagyon fura pózban találta magát hirtelen, a teste majd' szét szakadt a fájdalomtól és levegőt sem kapott. Mikor azt hitte, hogy magához tért, egy kórházi ágyban találta magát. Az agya tompa volt, a teste nem akart engedelmeskedni. Az infúzió lustán csöpögött, egy nővérke jött be és az utolsó dolog amire a fiú emlékezett, az volt, hogy be adtak neki valamit, amitől pár másodperc múlva elaludt.

Óráknak tűnő percekig csak lebegett szó szerint a semmiben, majd hirtelen egy omladozó, dohos szobában találta magát. Fogalma sem volt arról, hogy mi volt az a hely, hogy került oda  és mennyi ideje lehetett ott. Han úgy érezte, hogy ismét zuhanni kezdett, de ez alkalommal hangokat is hallott.
-Nincs sok időnk... Donort kell találnunk...

Azt gondolta, csak nagyon furcsa álmai voltak, biztos a kimerültség tette ezt vele. Hirtelen rázkódni kezdett a teste, aztán egyszer csak megint a mocskos szobában találta magát, de vele szemben Minho állt, aki az előbb nem volt ott...

Azt szokták mondani, hogy egy halálközeli élménynél az ember szeme előtt lepörög az élete, de Linoval nem ez történt... Végig csak Jisung volt a fejében. A vele töltött napok, a közös viccek, az hogy szinte már testvérek voltak és most talán elveszíti őt. Minho úgy tekintett a fiúra, mintha egy darab lenne belőle, az életéből. Egyszerűen nem tudott másra gondolni.

Han Jisung semmilyen értelemben nem volt átlagosnak mondható, kifejezetten különc figura volt. Hiába volt ügyetlen, Han imádott a többiekkel játszani és Minho biztos volt benne, hogy sokszor direkt hagyta nyerni a fiúkat.

A való életben gondoskodó volt, kedves, figyelmes, mint egy bohókás kis testvér, de a látszólagos jó kedve ellenére sokszor szorongott. Sokan azt gondolták Jisungról, amit kifelé mutatott, hogy mindig pörög, vidám és állandóan viccelődik... De valójában mindig kimerült volt, mert a 3racha-val sorban gyártották a bandának a dalokat, szinte kávén élt, de mindig tökéleteset alkotott. Voltak sötét gondolatai az életről, de a fiúkért és a STAY-ekért megerősítette a lelkét.

"Könyörgöm mindennek, legyen az sors vagy bármi... Csak éljen! Más nem számít..."

Ez járt Lino fejében, amikor a kórházban felébredt. Mindössze egy pillanatra tért magához és csak annyit hallott, hogy...
- Mindkettőjüknek vesetranszplantáció kell minél előbb... Az életük múlik rajta, maximum egy napunk van találni megfelelő donort, a Han fiúnak talán annyi sem...

Minhot újra magába szippantott a sötétség. Olyan volt, mintha lebegett volna, de közben láncok tartották fogva... Nem tudott mozdulni. Egy sötét szobában találta magát, mindenhol penész és dög szag volt. Az egyik sarokban azonban egy ismerős alak ült.
-JISUNG! - kiáltott fel örömében. - Jisung hát élünk!!! De miért vagyunk ilyen borzalmas helyen? Hé, válaszolj kérlek - mondta, majd megrázta a fiú vállát. - Hogy kerültünk ide? Nem rég a kocsiban ültünk... Balesetet szenvedtünk és egy kórházban tértem magamhoz. Vagy az egészet csak álmodtam? - hadarta  ingerülten az idősebb és kicsit erősebben rángatta meg Jisung vállát. Kezdett pánikolni, amiért a fiatalabb nem tért magához. - Hannie kérlek nyisd ki a szemed! Hol vagyunk? Hogy jutunk haza?

Az idősebb már a totális összeomlás szélén volt, mikor Han lassan ráemelte a tekintetét.
-Minho te vagy az? - szólalt meg reszelős hangon.
-Igen, igen! - kiáltott fel örömében és magához ölelte a kisebbet.
-Lee Know... Mi történt? - pislogott körbe értetlenül Jisung.
-Nem tudom. Én... - kezdett bele, majd elhallgatott mikor a falak rázkódni kezdtek. Lino egész testében remegett és ismét nem tudta uralni a cselekedeteit. Hirtelen egy kórházi szobába cseppent. Szemeit lustán kinyitotta, szóra nyitotta a száját, de egy hang sem hagyta el a torkát.

"-Most álmodom, vagy ez a valóság?"

Egy orvos, a manager és a banda tagjai álltak Lee Know ágya körül, de senki nem vette észre, hogy a fiú magához tért. Az elhangzott szavakat nehezen fogadta be Minho tudata és még mindig azt hitte, hogy csak álmodott...

-Nem, én erre képtelen vagyok - sírt fel a maknae keservesen.
-Pedig muszáj döntenie Jeongin! Az egyik barátját biztosan megmentheti, a másiknak meg... - De innentől már nem hallotta beszélgetést tovább, mert újra zuhanni kezdett a semmibe.

Minho vissza érkezett a büdös szobába és kicsit megnyugodott, mikor látta, hogy Jisung ugyan abban a sarokban ült továbbra is. A fiatalabbnak riadtan ugrált a tekintete egyik pontról a másikra, de kissé lehiggadt, mikor meglátta a hyungját.
-Hannie...  Nagy a baj... - kezdett bele Lino, de a hangja elcsuklott. - Haldoklunk - mondta szárazon, mert még ő maga is képtelen volt elhinni a tényeket. Szavai sokkolták a másikat és Han már épp szóra nyitotta a száját, mikor Minho szó szerint köddé vált.

-LEE KNOW!!! - ordította Jisung, de már senki nem hallotta őt...