Amnesia

10. fejezet

Kifelé menet.

– Szia, Lucanie.

– Lydia -ölelt meg.

– Az ott Luke? -biccentett az említett felé.

Bólintottam. Ő közben odajött közénk. – Szia, Lucanie. Úgy hívnak, ugye?

– Igen. Szia, Luke.

– Oké, akkor úgy érzem már mindent tudunk egymásról, amit kell. - Lucanie elmosolyodott. Na! Luke az enyém, és nem osztozok. (Természetesen tudom, hogy nem tetszik neki, csak viccelek. De viccen kívül sem adom.)

– Akkor én bemegyek -biccentett az ajtó felé.

– Majd találkozunk -köszöntem el.

– Sziasztok!

– Szia -szólt Luke is, hogy azért mégis csak na.

– Mit csinálunk? -karolta át a derekam, miközben elindultunk.

– Nem tudom. Élvezzük ki a hátralévő napokat a suliig.

Hátralévő. Csúnya egy szó. De még mennyire.

– Az nálad mit jelent? Alvás?

– Azt is -vigyorogtam rá sejtelmesen.

– Lydia, Lydia. Piszkosak a gondolatok abban a kis ártatlannak tűnő fejecskédben -nyomott rá egy puszit.

– Tudom -feleltem büszkén.

Beérve a szobámba becsukta az ajtót, majd hallottam egy kattanást. Be is zárta, aztán megfordult és pimasz mosollyal az arcán elkezdett közelíteni felém.

– Mit tervezel? -néztem fel rá.

– Semmi olyat, ami nem tetszene neked -kezdte el puszilgatni a nyakam.

– Honnan tudod, hogy mi tetszik nekem?

A mosolya olyan széles volt, hogy már majdnem egy u betűre hasonlított (bár őszintén nem tudom, hogy ez-e a megfelelő hasonlat, mert belegondolva az elég ijesztő lenne). A gyomromban a pillangók életre is keltek, és vadul csapkodni kezdtek.

– Mindenki szereti a törődést.

Háttal ledobtam magam az ágyra, Luke pedig körbesétált és lefeküdt mellém, felém fordulva. Az arcommal közelítettem az övéhez, végül az egész testemmel. Minél közelebb szerettem volna tudni magamhoz. Ő is, tehát belemarkolt a fenekembe majd azt az egy-két centi távolságot is eltüntette kettőnk közül. Először lassan csókolt... majd egyre szenvedélyesebbé vált az egész, lassan már egymás nyelvével játszottunk, én pedig oldalra ledöntve a testét, a sajátommal fölé kerekedtem, úgy folytattuk. A kezei ismét a hátsómra tévedtek, amit erősen magához nyomott, hogy éreztesse velem szándékait, érzéseit, gondolatait. Mindent. Mocorgásommal jeleztem a kölcsönösséget, majd mindkettőnkről lekerült a póló. Lassan az összes többi ruha is.

Le voltam sokkolva a hatásától. Nem gondoltam volna, hogy ez valóban ilyen gyönyörű. Így már valahogy értettem, hogy a fiúk miért vannak annyira rákattanva, amikor meg nincs barátnőjük, a saját maguk boldogítására. Ha erről szólna az élet, egész nap mást sem akarnék csinálni.

– Kicsim.

– Hm? -sóhajtottam.

– Gyere ide -karolta át a vállam, és visszahúzott magához. Magára. Én szorosan hozzábújtam. A kis hangocska hamarosan meg is szólalt a fejemben. Nem, hogy elűzni, de leütni sem bírtam. Ez nem egy tündérmese. Nem fog örökké tartani. Sőt, már megvoltál neki, biztos elhagy. Nem fog elhagyni, miért tenne olyat? Ne is reménykedj. Ő nem olyan... Ugye, Luke nem tennél ilyet velem? Nem tenné, mert tenni fogja. A te szereped itt véget ért. Nincs olyan, hogy igaz szerelem, ha pedig reménykedsz nagyon naiv vagy. Tudsz róla? Igen, tudok. Helyes.

De akkor is szeretem.

Mind tudtuk. Mind tudtuk, hogy ez nem tart örökké. De a remény mégis olyan szép. Az egyik megy balra a másik meg jobbra, ez így alakult. Az élet megy tovább, valóban. Rajtad áll a sebessége: gyorsan vagy lassan történjen? Az emberek akarva, illetve akaratlanul az utóbbit válasszák, legalábbis a legtöbbjük. Ez egy berögződés-szerű dolog lehet, mint a reflex, gondolom. El akarod felejteni, de az agyad akkor sem fogja hagyni. Túl sok az emlék. Ne a agyadra hallgass, hanem a szívedre, mi? Hülyeség.

Mi lehetne? Depresszió, szorongás, elmebaj. Semmi, amit szeretnél. Én sem szerettem volna. Mielőtt valamelyik elkezdődne, tegyünk pontot az i-re.

¤¤¤

– Akkor legalább csak azt ígérd meg, hogy barátok maradunk.

– Azok vagyunk. Voltunk, és leszünk is.

¤¤¤

Me: ❤️

Luke: ❤️

Két hónapot vártam. Eddig bírtam. Ennyit volt képes befogadni a türelmem. Egyik katasztrófát követi a másik.

Lydia: Szia.

Luke: csá

A mérleg a megváltoztak a dolgok felé húz ismét. A dolog kilencven százalékban megint én vagyok.

Lydia: mizu?

Luke: Semmi.

Valami viszont mindig a régi marad, mert megváltoztathatatlan. A lény.

Luke: Veled?

Lydia: semmi.

Ezzel fel is került a pont az i-re. Érthetjük szó szerint is, akármennyire nem vagyok most vicces kedvemben - mint mondtam: van, ami nem változik.

Térjünk vissza a valóságba.

A búcsú nehéz. De nem elkerülhetetlen. Lehet dönteni úgy is, hogy kimarad. Nem lesz könnyebb, de nehezebb sem legalább. Én úgy döntöttem, hogy nem becsukom az ajtót magam mögött, hanem mérgesen bevágom. Az én agyamnak nem sikerült teljes mértékben feldolgozni a történteket. Fájdalmat sugárzott a szívem felé. Szerencsére nem lettem elmebeteg, illetve semmi bármilyen más, egyéni problémával diagnosztizált páciens. Csak nem tudtam feldolgozni azt a temérdek mennyiségű érzelmet. Legalábbis az agyam nem bírta. Hiába próbáltam, majd bele roskadtam... a végén csak inkább feladtam.

Az agy nem az, akivel te szembe fogsz szállni. Sem most, sem valaha. Mindig Ő győz. Ameddig amnéziád nem lesz. De mint látható, az sem feltétlen megoldás, nem biztos, hogy örökké tart. Lehet áldás vagy átok, én hálás vagyok és örülök neki utólag visszatekintve. Minden úgy van rendjén ahogy történt, ezt meg kellett éljük. Így megszülethetett az én történetem is, és elmesélhettem végre.

Most már tudom hol vagyok.