Amnesia

6. fejezet

Egy perc drámai csend.

– Úgy hiszed, drogoztál?

– Hinni az orvosok hiszik. Én esetleg tudhatom. Igazából simán kinézem magamból. Mondjuk mikor kiugrottam a kocsi elé, szerintem pont nem voltam belőve.

– Hogy mondod? -tágult ki a pupillája.

– Semmi -feleltem lazán.

– Az orvosok mondták, hogy autóbaleseted volt, de ilyesmiről nem számoltak be.

– Túl jó vagyok, ez kétségtelen. De a végrehajtásában már kevésbé voltam. Egyébként mi lett azzal a szerencsétlen emberrel?

– Nem tudom. Itt most rólad van szó. Nem mondasz el mindent, amit tudsz, ugye?

– Még jó, hogy nem -horkantam fel. – Szerintem még, ha az anyám lenne sem kötném az orrára a szerelmi életem.

– Értem.

– Elég baj az -morogtam.

– Szóval, Lydia. A családodnak sosem kellettél igazán, gondolom nem is volt jó életed velük, így hát kerestél valakit, aki ott lesz neked helyettük, és szeret, de jobban, mint egy barátot. Szerelemmel. Így volt?

– Ésszerűen hangzik.

– Mesélj arról mire emlékszel a depressziódról.

– Tehát tényleg az voltam?

Kérdő tekintettel pillantott rám.

– Tippeltem. Miután rájöttem, hogy miért szenvedtem autóbalesetet. Plusz a drogok, pia...

– Alkohol is? Remélem nem egyszerre a kettő.

Vállat vontam. – Itt lennék még?

– Itt, de.... soha ne csinálj ilyesmit. Meg külön se. Soha többé.

– Oké?

– Mára szerintem végeztünk.

– Oké.

Elővettem a telefonom, és írtam Luke-nak.

Me: Lukey gyere elém

Nem válaszolt, viszont ahogy kiértem megértettem. Ott állt az ajtó előtt, azzal a szexi testével, és túl aranyos mosolyával. Fekete "Sheriff" (jött a rendőrbácsi megbüntetni) feliratú póló, és egy térdig érő farmerből állt a ruházata.

– Luke! -ugrottam a nyakába. Csak nyugodtabb stílusban. Nem tudom, hogy szokás azt mondani. Buta vagyok, na, hányszor mondjam még el?

– Itt vagyok -karolta át a derekam. Megmagyarázhatatlan boldogság öntött el a jelenlététől. El sem akartam engedni.

– Hogy kerülsz ide? -kérdeztem vigyorogva, miután elhúzódtam.

– Mivel nem válaszoltál, megkérdeztem a mamádat, hogy hol vagy.

– Ó, azok a pletykás öregasszonyok -ingattam a fejem. Luke elvigyorodott.

– Jössz velem? -karolt a kezembe, és húzott maga után, szóval igazából csak egy költői kérdés volt.

– Hova?

– Valahova.

– Te sem tudod ugye?

– Nem hát -nevetett. Olyan édes ilyenkor a kis gödröcskéivel.

Egy óra mászkálás után náluk kötöttünk ki. A étkezőasztalnál ülve beszélgettünk, mivel az anyukája nem volt otthon. – Lusta vagy -jegyeztem meg neki.

– Te mondod? -mosolygott sejtelmesen. – Tíz perc után meg akartál halni.

– Tíz nappal ezelőtt már, nem? - Ugh, azt hiszem kissé kényes témára tértem.

– Lyd...

– Felejtsd fel! -szakítottam félbe mielőtt elkezdte volna a monológját. Az igen szomorú és hosszú monológját.

– Te felejtsd el.

– El van felejtve.

– Lydia.

– Lukass.

– Na ezt is!

– Mi van, ha nem? -kötözködtem vele. Felállt a székről, majd átjött az asztal másik oldalára, ahol én ültem, és felhúzott.

Vészesen közel hajolt az arcomhoz. – Tudod, én már régóta szeretnék veled sok mindent csinálni.

A szívem gyorsabban kezdett el verni a kelleténél. Levegőt sem mertem venni, de akkor megszólaltam. – Igen? Mint például?

Addig közelített a szája az enyémhez, míg már hozzá nem ért. Nem csókolt meg, arra várt, hogy én kezdeményezzek, ha akarom. Hát akartam. A kezeimet a nyaka köré kulcsoltam, ő pedig a derekamra tette az övéit. A magassága miatt ágaskodni kellett, mert nem értem fel. Luke hirtelen megfogta a fenekem, majd felkapott, én pedig körbe öleltem a derekát a lábaimmal, ő meg feltett az asztalra. Gondolta kit érdekel, hogy ott enni szoktak.

A pillanatunkat az anyukája szakította meg. Enyhe sokkot kapott (meg én is), amikor meglátott minket. Azonnal elvörösödtem, és leugrottam az asztalról. Luke pedig... nem is tudom. Örült is meg nem is. Nehéz volt eldönteni. Viszont nem nagyon akart elmozdulni tőlem egy centire se.

– Luke!

– Igen anya? Nem számítottam rá, hogy ilyen korán hazajössz.

– Azt észrevettem -kuncogott.

Luke vállának támasztottam a fejem. Már amennyire persze felértem odáig a kis termetemmel.

– Lydia szomorú volt. Csak megvigasztaltam. Látod, most is bújik -simította meg a fejem.

– Hülye vagy, Hemmings.

– Szerintem is, fiam -értett egyet velem Millie.

Luke: Már most nagyon hiányzol

Me: túléled

Luke: honnan veszed?

Me: onnan, hogy én is még

Me: mindig itt vagyok

Erre már nem írt semmit. De nem is tűnt úgy, mint aki nagyon igyekszik.

Eközben Snapchat-en:

liamradcliffe22: hey, azon gondolkodtunk a többiekkel, hogy nem-e akarsz találkozni?

fuckinlydia: többiekkel?

liamradcliffe22: Amy, Brandon, Kallum, Dean, Sam.

fuckinlydia: nekem mondhatod, igazán nem emlékszem

liamradcliffe22: találkozzunk

liamradcliffe22: azért egy esélyt csak adhatnál nekünk, a lányoknak főleg hiányzol.

fuckinlydia: oké

fuckinlydia: igazad van, egy esély nem a világ vége

fuckinlydia: úgyis emlékezni akarok

liamradcliffe22: akkor holnap?

fuckinlydia: tekintve az agyam hiányosságát nincsen programom, úgy semmikorra😂

liamradcliffe22: 😂

liamradcliffe22: mikor?

fuckinlydia: 3 körül?

liamradcliffe22: Park?

fuckinlydia: yep

liamradcliffe22: oké, írok a többieknek

fuckinlydia: akkor holnap

liamradcliffe22: see ya xx