Miért ilyen nehéz?
A szobámban feküdtem, háttal az ágyamon, közben pedig az életen gondolkoztam. Nem, biztos nem vezet ez depresszióhoz (egy kis reggeli szarkazmus). Őszintén, még mindig nem fejtettem meg ezt a nagy kavalkádot a fejemben, de sokszor voltam szomorú vagy szerelmes. Bármit csináltam Luke-hoz volt visszavezethető. Az említett pedig előszeretettel bombázott üzenetekkel:
Elkezdtem írni. Arra, hogy szeretlek. Kitöröltem az utolsó szót, átírtam múlt időre (szerettelek), de az sem tetszett, így végül az egészet kitöröltem és nem írtam inkább semmit.
– Mama! -kiabáltam le a lépcső tetejéről.
– Tessék?
– Hova kell mennem pszichológushoz? -kérdeztem, közben meg elindultam lefelé, hogy ne ordítva kommunikáljunk.
– Elkísérlek, ha szeretnéd. Nincs messze, hazafele már szerintem tudni fogod merre jöjjünk.
– Köszi -nyomtam egy puszit az arcára.
Luke: Na?
Luke: Élsz?
Luke: Nem élsz?
Luke: Meghaltál?
Me: meghaltál? k
Me: most már igen.
YOU ARE READING
Amnesia
Teen FictionLUKE HEMMINGS FANFICTION❣️ "I wish that I could wake up with amnesia, and forget about the stupid little things, like the way it felt to fall asleep next to you, and the memories I never can escape, 'cause I'm not fine at all."