Amnesia

9. fejezet

Szomorú.

Lassan a nyárnak is vége már és mehetünk vissza az iskolába. Vagyis átvitt értelemben. Már aki. A tanárommal egy héttel hamarabb kezdünk, mint a rendes oktatás. Yey! Luke-kal összekaptunk egy totálisan apró kis hülyeségen. Nem yey. Oké... talán nem olyan kis apró dolog, de nekünk annak kéne számítson. Amíg nem beszéltünk arra gondoltam, hogy letehetném a KRESZ-t. Hát nem lenne fantasztikus? Nem tudnék kiugrani több kocsi elé, mert benne ülnék. Oké, ez volt a világ legrosszabb poénja. Mark-kal rosszabbodott a nemlétező kapcsolatunk. Bár néha azért amolyan tesós-rosszalkodásra összefogtunk. NÉHA. De nagyon néha. Mondjuk ez is már elég nagy csoda.

Egyik nap túl hosszúra húzódott a pszichológia-órám, amit így neveztem el, mert mit tudom én, és kifelé menet belebotlottam egy lányba, aki nyilván oda igyekezett, ahonnan én kijöttem. Nem mintha ez később nem igazolódott volna be... Többször is találkoztunk Nadia házában. Egy idő után elkezdtünk beszélgetni. Pszicho-barik lettünk. Yey! Így belegondolva unalmas életem lesz szerintem. Ha eddig még nem volt az eléggé. Ezt túlszárnyalva, a kedvenc helyem a Tumblr. Nem tudom, ez az alkalmazás valahogy megért engem. De úgy teljes szívből. Anyway. Luke írt. Meg kéne néznem az üzenetét.

Luke❤❤❤: Cica, kérlek beszéljünk.

Me: gyere át

Luke❤❤❤: Oké.

Me: ja, és Luke...

Luke❤❤❤: Mi az?

Me: csak, hogy tudd

Luke🌎❤❤: ????

Me: szeretlek

Luke🌎❤❤: Attól még mindig haragszok rád...

Me: köszi, ha gondolod vissza is fordulhatsz

Luke🌎❤❤ is typing...

Végül nem írt semmit, hanem belépett az ajtómon.

– Várj. Kitalálom. Jöttél volna, ha kíváncsi vagyok rád ha nem.

– Lehet.

¤¤¤

Luke💔: Angyalom, beszélj már velem. Ne legyél ilyen makacs, kérlek...

Me: nem vagyok makacs, és nem is beszélek veled

Luke💔: Lydiaa

Me: nem

Luke💔: Szívem

Me: nem

Luke💔: Oké, oké

Nem vagyok hajlandó beszélni vele. Egyáltalán nem vagyok menstruáló időszakban, egyszerűen csak nincs jó kedvem néhány napja. Ebbe beletartozik az a nap is amikor összevesztünk. Csak egy kis idő kell, vagy nem is tudom, tér, hogy összeszedjem magam a gondolataimmal együtt. De nem, Luke rendesen retteg tőle, hogy elveszít. Nem győzöm mondani neki, hogy olyan hülye amennyire szeretem, annyi is az esélye annak, hogy nem veszít el. Vagyis sok. De szegény Luke nagyon paranoiás lett az utóbbi időkben.

– Most meg fogsz hallgatni szépen -jött be egy nagy csokor rózsával a kezében az ajtómon.

– Nem -ismételtem meg a válaszom.

– Az ég áldjon meg. De ha összeveszünk és többet nem állsz velem szóba, csak mondom, hogy a te hibád lesz.

– Luke, nem tudsz elveszíteni. Csak én tudlak téged.

¤¤¤

– Az én hibám volt? -meredtem magam elé tanácstalanul. Nagyon déjà vu érzésem támadt. Majd ránéztem. – Luke, sajnálom -borultam a nyakába.

Nagyon-nagyon szeretem. Soha nem akarom elveszíteni. Nem mintha eddig nem lettem volna tisztába vele, de most a nyakamba zúdult az egész, mint egy vödör jég hideg víz. Szorosan öleltük egymást perceken keresztül. Egyáltalán nem akartam elengedni, mert az egyenlő lett volna számomra az elvesztésével.

– Lyd, mama szólt, hogy a dilidokid látni akar -nyitott be Mark.

– Nehogy kopogj, persze, gyere be bármikor. Nincs magánéletem.

Nem válaszolt erre semmit, csak szó nélkül távozott. Luke óvatosan eltolt magától. – Mióta ilyen úriember az unokatestvéred?

– Tuti, hogy kell neki valami. Legalábbis nem tőlem, mert én mit tudnék neki odaadni? A melltartóimat? - Luke kuncogni kezdett. – Szerintem kell neki hozzá a mama, ezért kedveskedik neki.

– Akkor megyünk? -nyújtotta a kezét, amibe belekaroltam, majd elindultunk lefelé.

– Azt hittem már nem lesz kedved menni -jegyezte meg a nagyi.

– De, elmegyünk Luke-kal.

– Ez remek ötlet -csillantak fel a szemei. – Akkor el tudom intézni a dolgaimat. Azt sem tudom már hol áll a fejem.

– Nyugi, mama -tettem a kezeimet a vállára, hogy álljon meg egy kicsit mert jobbra-balra sürgött-forgott, alig tudhatta merre áll a feje. – Minden a legnagyobb rendben. Mély levegő. Kifúj. Most pedig szépen gyere ide -öleltem meg.

– Fura egy teremtés vagy, de így szeretlek.

– Kösz, de tényleg. Cuki vagy. Na Lukas, allons-y!

– Kis francia zsenim.

Összekulcsolta az ujjainkat, és elindultunk.

– Már vártalak.

Szótlanul leültem a fotelba.

– Hogy érzed magad ma? -tette fel a szokásos kérdését.

– Megvagyok. Élek.

– Emlékeid?

– Elvannak nélkülem, úgy érzem.

– Értem. Otthon minden rendben?

– Persze, Mark most úgy érzem egy darabig leakad rólam, mert nagyon kell neki valami. Mamával meg eddig sem volt semmi gondunk.

– Ezt jó hallani. Suli?

– Nem, nem. Magántanárom lesz.

– Kinek az ötlete volt? -fürkészett.

– Többnyire az enyém, de a nagyi egyetértett velem. Kétségtelen, túl jól indokolok.

– Mit fog tanítani?

– Nem tudom már pontosan. Az agyam még lyukas.

¤¤¤

– Szia -öleltem meg a legjobb barátnőm.

– Nem felejtettél el valamit?

– Mit?

– Hát ember, hogy te mindig elfelejtesz mindent -nevetett.

– Jaj, basszus, ne haragudj. Teljesen kiment a fejemből.

– Már megszoktuk -szólt be Jack, miközben pattogatott kukoricát éve nézett minket.

– Nálad meg miért van popcorn? -néztem rá kérdőn.

– Mert finom?

¤¤¤

– Nincsen semmi baj azzal, ha feledékeny vagy. Attól még nem leszel senkitől kevesebb.

– Ezt magyarázza meg a korosztályomban lévő idióta, agyatlan emberkéknek. Bár ki tudja, lehet azért viselkednek így, mert ufók.

Vagy én vagyok az, nem tudom már, komolyan.