Amnesia

2. fejezet

Reggel.

Azaz igazából fogalmam sincs mikor, mivel még mindig csak egy pohár vízzel rendelkeztem. Szóval akkor. Bejött egy nővér, és hozott valami gyógyszert. Először nem akartam bevenni, de aztán meggyőzött azzal, hogy leszed erről a hülye infúzióról. Végre. Miután beszedtem, úgyis tett. Pff. Úgy néz ki ma egyáltalán nem vagyok formában.

Később bejött a tegnapi orvos, ígéretéhez híven, és pár csodálatos vizsgálaton estem keresztül. Még dilidokihoz is el akartak küldeni. Nyugi ember, nem vagyok pszichés eset. Sőt, tökre semmi bajom. Főleg olyan, amit meg kéne osztanom.

Tehát, miután végeztek velem, kizárásos alapon, visszatettek az ágyba. Kösz. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egy nővér, hatalmas csokorral a kezében, lépett be az ajtón. Rózsa. Egyedül az volt benne gyönyörű, hogy vörös. A színe.

– Ez. Hát, wow -ámultam el.

– Emlékszik a tegnapi fiúra?

– Attól függ hogy -fintorogtam. Emlékszem rá. De csak tegnapról.

Az orvos szó nélkül távozott, miután lerakta a kis ivóvizecském mellé, egy vázába. Miért nem erősítette meg előtte, hogy ő küldte-e?

Volt rajta egy kis cetli. Miért nem jött be és mondta el személyesen? Nem lett volna egyszerűbb?

Sajnálom. xx Luke

Nem szóltam. Valahogy már értem. Nehezebb lett volna személyesen. Bár nem tudtam mire gondol, plusz tele lettem kérdésekkel, de valahogy mégis sok mondanivalója volt.

Luke. Tehát megvan már a neve. Méghozzá Luke Hemmings. Szexi. A rózsához hozzáérve egy újabb kép villant be. Vér. Abban a pillanatban el is rántottam a kezem. Mi a franc? Meg fogok őrülni? Lehet kéne mégis csak az a dilidoki. Ha pedig emlékképek, elég rossz dolog ez az egész ahogy van. Hemmings, alig egy napja (?) ismerlek, de már most merném azt mondani, hogy te vonzod magaddal a bajt, főleg ha rólam van szó...

Nem szóltam senkinek sem arról a néhány felvillanó képkockáról. Többet nem is történt meg, így különösebben nem tulajdonítottam rá nagy figyelmet. A mai napig. (Wow, eltelt egy nap és azt hitted vége? Mindig ilyen naiv voltál?)

Lydia, Lydia, Lydia... Ennek nem lesz jó vége. Nem számodra.

Nem tudom mennyire járhatott az idő, de Lukey lépett be. Annyira megijedtem, hogy leestem az ágyról. Miért hívtam Lukey-nak? Bár igaz. Honnan tudhattam volna, hogy ettől is beugrik egy emlékkép? Méghozzá még mindig nem a szebbik fajtából, aminek egy ember örülne. Inkább olyan amiért bármit megtenne, hogy soha többé ne kelljen éreznie, mert az felemészti az egész lényét. Úgy ahogy van. Mindenestül.

"Bárcsak ne ismertelek volna meg soha." Nem vetemedtem volna arra, hogy kiugorjak egy kocsi elé (megér egyáltalán bárki is ennyit?), ami biztos nem volt kellemes. Hogy én mennyire szerethettem ezt a gyereket. Hogy most mi van arról még halvány gőzöm sincs. De minél többet tudok meg arról, aki vagyok, annál jobban fognak az érzéseim is visszatérni, szerintem. Mekkora egy észlény vagyok én.

– Lydia -rohant oda Luke. – Egyben vagy még?

Ijedt voltam. Zaklatott. Így is válaszoltam. – Nem, hagyj -löktem el a kezét magamról, amikkel felsegíteni próbált. Volna. Ha nem lennék ilyen makacs és önfejű.

– Lydia -próbálkozott újra, de még hevesebben ellenkeztem.

– Örülök, hogy tudod a nevem -morogtam, ezzel együtt egy könnycsepp szökött a szemembe, de nem voltam hajlandó ránézni.