Amnesia

3. fejezet

Nem szeretek senkit.

Időbe telt míg rájöttem, de legalább sikerült. (Lydia szokásosan hozza az okos formáját.)

Úgy néz ki tényleg nem szeretnek a szüleim. De hadd összegezzem mi történt.

Kiengedtek a kórházból, végre, majd már csak a pszichológushoz kell eljárjak, minél jobban leszek (amit ő dönt el, hogy mikor lesz, természetesen) annál kevesebbszer. A nagyim jött be értem, és vitt haza. Vele fogok éldegélni, szépen kettesben. Legalábbis így voltam informálva. De, hogy is került ide a nagyim? Híre ment a kórházi „látogatásomnak" bejött, dobott egy gyors beszélgetést az orvos bácsikkal meg nénikkel, aztán finoman közölte velem, miszerint ő a nagymamám. Kicsit nehezen, de megemésztettem. Azt hiszem.

– Gondolom kíváncsi vagy, hogy miért velem kell legyél, nem pedig a szüleiddel. Ha szeretnéd elmesélhetem, drágám.

– Köszi, de inkább passzolom. - Ilyesmi párbeszéd zajlott le köztünk a nagyival. Még fura, hogy így szólítom, de úgy érzem, azok után, amit tett értem megérdemli, még ha nem is teljesen emlékszem. Azaz pontosabb megfogalmazás lenne a semennyire.

Hogyan fogunk élni? A helyzet az, hogy kaptam egy unokatesót. Méghozzá a lázadó fajtából. Viszont nem, nem lány. Talán még szerencse is. Nem tudom. Egyébként a drágám neve Mark. Na, ha már a itt tartunk. A másik drágám, Lukey, úgy döntött... ahogy döntött, ennek hála pedig ma fogunk találkozni. Nem is akárhol, "egy különleges helyen". Hogy őszinte legyek, nem tudok már a seggemen ülni, alig várom. Bár titkon félek. Nem is értem. Talán ilyen se veled-se nélküled kapcsolat ez a miénk.

– Mi volt olyan fontos?

– Mi? Ja, hát... - Na most találj ki ide valami hihető hazugságot Lyds. Áh, hagyd, ez nem fog összejönni.

– Lydia?

– Lukas?

– Ne hívj így -korholt le, de azért a mosoly ott bujkált a szája szélén.

– Oké Lukas.

– Evans! -szólt rám erélyesebben.

– Mi van Hemmings?

– Miért húzod az időt?

– Mondd meg te. Mikor szoktam olyat csinálni?

Erre megdermedt. Tudott valamit, amit én nem. Na nem mintha olyan sok mindent tudnék.

– Legalább most engedd meg, hogy boldog legyek, ha utána már csak úgyis a szomorúság vár.

– Milyen költői.

Mamánál, vagyis otthon (huh, ez még fura, meg kell szokjam) zaklatottan dobtam le magam a kanapé melletti egyik fotelba.

– Minden oké? -jött aggódva utánam a nagyi.

– Mondd, te emlékszel Luke-ra?

– Luke? Ó, persze. Aranyos egy kis rosszcsont gyerek volt. Nehéz lenne elfelejteni.

– Ez nem sokat segít -dünnyögtem.

– Jaj, ne haragudj.

– Nem. Semmi baj -ráztam meg a fejem. – Ezzel semmi.

– Találkoztatok?

– Igen.

– Mi abban a rossz?

– Őszintén? A leginkább, hogy nem emlékszem -tártam szét a karom.

– Idővel fogsz.

– Miért vagy abban annyira biztos?

– Mivel az orvosok sem számítottak amnéziára.

– Az lehetséges egyáltalán?

– Eltekintve amellett, hogy a mai orvostudomány mennyire fejlett, igen, szerintem. Ők is csak emberek, mint mi, és az emberek gyakran tévednek, hoznak rossz döntéseket. - Úgy éreztem, mintha ezzel inkább tanácsot adna, mintsem azt magyarázná, amit még a dokik sem tudtak.

– Mama... de én... azért, félek -dadogtam.

– Nincs semmi olyan, amin nem fogsz tudni túllépni. Bízz bennem.

– Talán ezért is olyanok a szüleim amilyenek -ezzel felcsörtettem vaddisznó módjára a szobámba. Nagyi mondja mindig ezt. Bár egyébként lehet, hogy nem is olyan jó nagymama ahogy azt állítja. Vagy a szüleim mitől lettek ilyenek?

Felléptem a Facebook-ra, amihez valahogy az e-mail címem meg a jelszavam (amin eléggé meglepődtem) sikerült kiokoskodjam. Most mit mondjak? Sok szabadidőm van addig, amíg várom, hogy visszatérjenek az emlékeim.

Addig is a legjobban az iskola gondolata szomorított el. "Tanárnő kérem, én nem emlékszem". De várj! Ha nem leszek jobban, mi értelme lenne bemenni? A nagyi biztos szívesen kitálal valami jobbat. Muhaha (ez a gonosz kacajom akart lenni).

Megnyitva a Messenger-t Lukey fejébe botlottam. Úgy döntöttem kicsit nosztalgiázok. Hát nagyon nem kellett volna.

My diamond🙈❤💎 deleted your nickname.

Ja, hogy nekem volt egy gyémántom... Bár nem tértek vissza az emlékeim, de az érzéseim igen, ami abban nyilvánult meg, hogy patakokban kezdtek folyni a könnyeim. Megmagyarázhatatlan ürességet, de leginkább fájdalmat éreztem.

"Bárcsak ne ismertelek volna meg soha." - mindig csak ez a mondat.