Felejtsük el.... [SzJG f.f.]

Január 16 kedd

Reggel a tegnapi naphoz hasonlóan érkeztem be a suliba, és elindultam a kórházba. Azaz csak indultam volna...
Az osztály többi tagja kint várt a suli előtt, de én tudomást sem vettem róluk.

-Reni, várj!- kiáltott utánnam Virág, amikor köszönés nélkül bementem a suliba.

-Renáta, állj meg!- kiáltotta utánnam Kinga is.

Megtorpantam, de csak egy pillanatig. Ha ez csak egy újabb csapda, nem kívánok részt venni benne.

-Mi történt tegnap?- futottak utánnam a fiúk is.

-Ó, most már beszélnek velem a nagyságos osztálytársaim? Csak mert eddig nem akartatok!- mondtam ironikusan.

-De most kom, mi történt?

-Semmi! És eleve is, ha eddig nem beszéltetek velem, mi változott meg? Hogy hétfőn elkéstem? Vagy hogy nem a megszokott úton megyek el a suliból? Hagyjatok már békén!

Meglepett arcot vágtak. Nem szoktak hozzá ahhoz hogy kiakadok, hogy felemelem a hangom. Pedig nagyon jól esett. Azt hitték, ha egy ideig szemetek velem, utána a karjaikba omlok? Tévedtek.

-Biztos minden rendben?- kérdezte fénylő szemmel Virág.

Nem válaszoltam, csak hátat fordítottam nekik, és elindultam a suli épületébe. Hiába futottak utánam, eltökéltem magamban, hogy nem állok meg. Nem fordulok vissza. Akkor sem, ha fáj. Akkor sem, ha bánt. Akkor sem, ha belehalok lelkileg...

Francia, francia kultúra, töri, matek, matek, tesi. Az órák sorra teltek, a tanárok ledarálták az anyagot, és mi csendben tanultunk. Vagyis inkább kulturáltan unatkoztunk, ugyanis senki ismétlem, SENKI nem akarta kiborítani a tanárokat.
Az egyetlen dolog a mai napon, ami érdekes volt, az volt, hogy hajnalban a suli előtt találkoztunk. Mindenki ott volt. És megpróbálták kiszedni belőlem azt, mi is van velem. Asszem ezentúl a kórháznál kell, hogy kirakjon anyu...

Suli után anya felvett, és elindultunk a nagyiékhoz. Valszeg még sokáig ott fogunk élni...

Este a többiek megint hívogattak, de nem vettem fel. Nem érdemlik meg.
A kocsiban ülve anyu kikérdezett a mai napról, én pedig részletesen beszámoltam neki a reggeli öt-tíz percről. Aztán arról, hogy senki nem borítja ki a tanárokat... végül a saját nyomoromról is. Éljenek a vidám napok..