Felejtsük el.... [SzJG f.f.]

Február 16 péntek

Ma reggel sikeresen odaértem a napkeltére, és így napok óta tartó kihagyás után megint együtt néztük. Egymás mellett, ülve a padon, a fejem a vállán. Amíg ott ültem mellette, úgy éreztem, hogy minden problémát meg tudunk oldani. De aztán erőt vettem magamon.

- Ha.. ha bárki megtudja, hogy köztünk - suttogtam, és magunkra mutattam. - ez van.. Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam. - mondtam halkan, és elhúzódtam.

- Miért? Nincs köztünk a barátságon kívül semmi - a hangjában lévő keserűséget nem lehetett nem észrevenni.

- Pont erre gondoltam. Hogy te szeretnéd, ha én szeretnélek, én viszont nem tudlak úgy szeretni, ahogy megérdemelnéd. - lassan felemeltem a fejem a válláról, orromból eltűnt az illata.

- Tiszteletben tartom a kérésedet, még ha nem is értek egyet veled - tekinte a távolba meredt, hangja közönyössé vált. - De ne akard megváltoztatni az érzéseimet. Arra senki nem képes.

- Tényleg örülnék neki, ha azt érezhetném, mint te, amikor rám nézel. De képtelen vagyok rá. Az életem az elmúlt hetekben teljesen megváltozott, és nem a jó irányba. Egy csepp békéért és boldogságért a fél karomat is odaadnám, de ezek az érzések, bármennyire is akarom, nem irányíthatóak. Nem tudok irántad többet érezni barátságnál. Talán... talán Cortez is ezért néz rám úgy, ahogy. Nem tudom magamat rávenni arra, hogy szeresselek. Sajnálom. - húzódtam el. 

- Nem is kell. Ha csak barátok vagyunk, nekem az is elég. De kérlek, ne taszíts el magadtól, mert amikor szükséged lesz egy barátra, én nem biztos, hogy ott leszek. 

Egy könnycsepp csordult le az arcomon, egyetlen egy. Dühösen letöröltem, nem  sírhatok. Ma nem. Még nem. Most nem.

- Tudom, hogy nem ezt érdemled. Kedves vagy, okos, megértő, törődtél velem, amikor senki más nem. Éppen ezért kell, hogy véget vessünk ennek. Nem maradhatsz mellettem, miközben a lelked egy kis része meghal amiatt, hogy csak a barátod akarok lenni, és nem több. Én pedig nem maradhatok melletted, pusztán azért, mert segítettél a nehéz időkben.

- De ha nekem szükségem van rád? Miért nem érted, Anita, hogy nem akarlak újra elveszíteni? - fakadt ki, én pedig lesokkolva álltam. Anita? Ki az? A gondolataim ezerrel pörögtek, de nem találtam megoldást. Dorgony a kifakadását követően a térdére hajtotta a fejét és rákulcsolta a karjait. Nem nézett ki jól.

- Sajnálom. - nézett fel rám, amikor összeszedte magát. Arca évekkel öregebbnek hatott, mintha nem huszon, hanem harmincéves lenne.

- El akarod mondani? - suttogtam. Bólintott.

- Ani.. csodás lány volt. Kedves, okos, szép, de nem ez fogott meg benne, hanem valami más, valami megnevezhetetlen. Az egyetemen találkoztunk, és én első pillantásra beleszerettem. Magyartanár szakon tanult, és olyan volt, mint te, külsőleg mindenképpen. Ugyanolyan haj, szem, és a hajatokba is ugyanúgy túrtok bele. Csendes lány volt, kevés, ám igazi barátokkal, ráadásul kitűnő is. A rajz volt a gyengesége, ebben is rá emlékeztetsz. Ám ő észre sem vett, végig a rosszfiú után koslatott. Nekem, bár nem voltam népszerű, nem volt okom panaszra. Aztán a rosszfiú elballagott, maradtunk mi ketten, bár akkoriban ilyesmi még nem létezett. Szépen lassan ő is belém szeretett, lediplomáztunk, minden álomszerű volt. Egyiptomban kértem meg a kezét, mire igent mondott. Ám.. a dolgok nem úgy alakultak, ahogy elképzeltük. Napos idő volt, amikor sétáltunk haza. Egy autó szabálytalanul hajtott, és a baleset már meg is történt. Egyik pillanatban még nevetünk, a másikban már mindketten a földön feküdtünk. Nekem nem lett komolyabb bajom, de ő... nem tudták megmenteni.

Gombóccal a torkomban öleltem át, ez többet mondott minden szónál. A kis világunkban ragadtunk, ahol nem volt sem iskola, sem problémák, csak mi ketten, meg Anita. Anita.. ismerősnek hangzik.. A diákok egyre inkább feltöltötték a folyosókat, így Dorgony elköszönt, és megpróbálta rendbe szedni magát, én pedig meglátogattam a mosdót.