Felejtsük el.... [SzJG f.f.]

Január 17 szerda

Ma reggel könnyebben keltem fel, mint szoktam. Sokkal könnyebben. Reggel felkeltem, és új barátaimmal, Kirekesztettséggel, Depresszióval és Magánnyal együtt elindultunk. Szerencsére ma reggel sikerült rávennem anyut, hogy a kórháznál rakjon ki, így találkozhatok Cortezzel!
Reggel hét órakor anya kirakott a kórház ajtaja előtt, majd elhajtott.

Bementem. Tudtam, hogy ezekkel a reggeli látogatásokkal sokat kockáztatok, de nem érdekelt.

Halkan benyitottam, majd miután az engedélyt megkaptam, beléptem a kórterembe. Cortez ott feküdt a kórházi ágyon, infúziókra kötve, természetellenes mosollyal az arcán.

-Szia. Megint én vagyok. Reni.- köszöntem Corteznek, de tudtam, hogy nem hallja.- Csak azért jöttem, mert... nem is tudom. Nem tudom, miért, csak egy megérzés volt. És... nekem ennyi elég is. Hogy meghallgatsz. Még akkor is, ha tudom, hogy nem is hallasz. Akkor is, ha mások... ha mások...- elcsuklott a hangom, a torkomat sírás folytogatta.- Ha mások... nem. Nem megy. Nem tudom miért, de nem megy. Nem találok jó szót.-
Cortez nem válaszolt, ugyanúgy feküdt az ágyon. Én meg csak csendben ültem mellette, nem tudom, meddig. Nem is érdekelt.
-Szia.- szóltam, és kimentem.
Hét óra harminckettő volt, szóval még volt időm beérni a suliba.

Elindultam, de ekkor megláttam egy árnyat. Haja furán szétállt, és magában dörmögött. Közelebb mentem egy kevéssel, és megállapítottam: Ricsi az!
Nem akartam összefutni vele, de úgy tűnt, hogy a találkozás elkerülhetetlen. De szerencsére nem így történt. Amikor Ricsi be akart jönni, én gyorsan bementem az ajtó előtti mosdóba. Ricsi bejött, váltott pár szót a recepcióssal, majd a hangok alapján bement.
Fellélegeztem. Amikor már biztos voltam benne, hogy nincs itt a közelben, elindultam a suliba.

Az iskola előtt a többiek már vártak rám. Ricsire. Ránk. Nem tudom. Valakire.
Köszönés nélkül bementem a suliba, és nem foglalkoztam a többiekkel. Ők viszont a fejükbe vették, hogy beszélni akarnak velem.

Ricsi az utolsó pillanatban esett be a terem ajtaján, pontosan hét ötvenkilenckor.
A többiek érdeklődve néztek rá, mert vagy lóg, vagy korán itt van a sulinál.

-Bocs, dolgom volt.- mondta Dave-nek.

Szerda lévén angollal kezdtünk. A fülesünkben hallgattuk a hanganyagot, valami peronnál történő útbaigazítást, amikor megszólalt Ricsi telója. A tanár rosszallóan nézett rá, de Ricsi kijelentette, hogy ez a hívás életbevágó. Kiment a folyosóra, majd pár perc múlva mérhetetlen örömmel az arcán lépett be.

- Stabil az állapota.

Egy mondatot mondott csak, de az az egy akkora terhet vett le a vállamról, amekkorát nem is hittem, hogy elbírok. A tanárúr arcán sem látszott düh, a megszólalt telefon miatt, ugyanis együtt örült velünk.

-Would you like to visit him?- kérdezte szörnyű akcentussal. Mindenki feltette a kezét, csak én vacilláltam.

-Nem jössz?- kérdezték.

-Én... nem tudom.

-Renáta! Cortez felébredt, erre te nem látogatod meg! Szánalmas vagy!- szidott le Kinga.

Valamilyen szinten egyetértettem vele, de nem tudtam elfelejteni azt, hogy miattam került oda.

-Majd utánnatok. Menjetek csat tízen, én majd később. Nem akarok vele sokszemközt beszélni...

A többiek nem értették, de rám hagyták. Nem tudták, mi a bajom, de elhitték. Fura volt látni az arcukon barátságos érzelmeket a múlt hét után...

Az órák mindenkinek lassan teltek. Engem nem kötött le még a duplairodalom sem, Kardos minden igyekezete ellenére.

Órák után mindenki rohanni akart, hogy lássa Cortezt. Hogy beszéljen vele. Hogy... nem tudom. Csak ott legyen.
A suli többi diákja még nem tudott arról, hogy Cortez jobban van. Hogy újra köztünk lesz.

Anyu már a suli lépcsője előtt állt, és türelmetlenül dudált. Gyorsan lerohantam a lépcsőn, és beugrottam a kocsiba. A nagyiékhoz vezető úton végig vigyorogtam, a mosolyt le se lehetett volna szedni az arcomról.

-Cortez jobban van.- mondtam vidáman, és megkértem anyut, hogy ötre vigyen a kórházhoz. Ha akart volna, se sikerült volna lebeszélni engem a látogatásról. De nem akart. Együtt örültünk Corteznek, és együtt vigyorogtunk.

Pontosan négy óra ötvenkilenc perckor szálltam ki a kocsiból, majd bementem. Cortez ott feküdt az ágyon, és maga elé meredve bámult maga elé.

-Szia.- köszöntem, majd becsuktam az ajtót.

-Miért nem a többiekkel jöttél?- kérdezte felém sem nézve.

Nem tudtam mit mondani. Az, hogy nem akarok velük lenni, eléggé  gyerekes válasznak tűnt.

-Nem tudom. Csak... nem vagyunk már úgy, mint azelőtt. Mielőtt.- tártam szét a kezem, mutatva, mire gondolok.

-Aham... De ez nem a teljes történet. Mondd el.- mondta halk hangon.

Nem tudom, honnan szedtem bátorságot, de végül belekezdtem. Elmondtam neki (majdnem) mindent a kórházba kerülése utánról. Csak a hajnali látogatásokat hagytam ki és a szüleimet.
Cortez nem szólt közbe, figyelmesen hallgatott. A monológom végén lassan, óvatosan fújtam ki a levegőt, mintha kártyavárra fújnám. Egy rossz erejű fuvallat, és a vár összedől.

-Ez... elég... hogy is mondják, bonyolult? Igazuk volt valamilyen szinten. De neked is.- nézett rám. Bennem pedig megmozdult valami. Mintha egy fal omlott volna le.

-Mikor jössz suliba?- kérdeztem alig-alig leplezve a mosolyomat.
-Még pár napig bent tartanak vizsgálatra, utána meg nem tudom.

Kínos csend telepedett ránk, majd úgy döntöttem, hazamegyek.

-Szia.- köszöntem el.- Jobbulást!

-Szia.

És kimentem. Amint a kórházon kívülre értem, valami furcsa érzés fogott el, de nem foglalkoztam vele. Este nagyiék házában a plafont bámulva elemeztem az eseményeket. Hogy mennyi minden történt ma...