Ezután, mintha minden megváltozott volna. Egyre többet kerestük egymás társaságát, és sokkal többet beszélgettünk, mint azelõtt. Amikor apa sokáig dolgozott ( ami a szezon közepén egyre gyakrabban fordult elõ) Gavi haza kísért az edzések után. Csak pár perc sétára laktunk a standiontól, ezért mindig gyalog mentünk. Engem sokkal inkább az zavart, hogy minden egyes alkalommal végig kellett néznem Frenkie és Pedri vigyorgó képét. Bár szerencsére Gavi ezeket nem vette észre. Így ment ez heteken át, míg nem elérkeztünk a Bajnokok Ligája (számunkra) mindent eldöntõ utolsó elõtti mérkõzéséhez. Nem voltunk a legjobb helyzetben, ugyanis az utóbbi két meccset az Inter ellen játszottuk, és az elsõ meccsen kikaptunk, másodikon pedig sikerült egy döntetlent kihozni 90 perc szenvedés után. Ha a most következõ meccset nem nyerjük meg, akkor befejeztük a szereplésünket a ligában. Megint a Bayern Munich ellen játszottunk, de most mi voltunk hazai pályán. A meccs a szokásos 9 órás kezdéssel indult, és vendégeknek nem kellett sok, már a 10. percben megszerezték a vezetést Sadio Mané góljával. Ezt követte, még szintén az 1. félidõben megszerzett, pontosabban a 31. percben megszerzett gól. A csapat kissé elkeseredve vonult le az öltözõbe, de még nem adták fel a reményt. A 2. félidõ a Barca számára kedvezett, de valahogy a játékvezetõ ezt nem igazán akarta elfogadni. Nem adott büntetõt, az egyértelmû szabálytalanságokra a 16-son belül, és pitiáner, már-már teljesen szabályos szerelésekért osztotta a sárgát a hazaiaknak. Ha ez nem lett volna elég, Pavard bevarrta a 3. gólt is a hosszabításban, így 0-3 lett a végeredmény. A sípszó után mindenki levonult a pályáról, és lehorgasztott fejjel az öltözõbe mentek. Szokásos helyemen álldogáltam, és néztem, ahogy sorra hagyják el az öltözõt. Páran oda jöttek, én pedig megölelgettem, és vígasztaltam õket. A legjobban Robertet kellett, ugyanis nagyon szomorú volt, hogy már másodjára kapnak ki az elõzõ csapatától. Néhány perc múlva csatlakozott a beszélgetéshez Ronald (Araújo), Jules (Koundé), Frenkie és Ousmane (Dembele). Éppen a játékvezetõrõl volt szó, amikor észre vettem Gavit. Nem csatlakozott hozzánk, csak kívülrõl figyelt minket. Amikor észre vette, hogy õt nézem elindult, de nem a kijárat felé. Elnézést kértem a többiektõl, és utána mentem. Még pont láttam, ahogyan belép egy szobába, és becsukja az ajtót. A helyiséghez siettem, és elolvastam a feliratot az ajtón, miszerint egy masszázs szoba elõtt állok. Benyitottam, és láttam, hogy az egyik asztalon ül. Becsuktam magam mögött az ajtót, és oda léptem hozzá. Még köszönni sem volt idõm, mert két kezébe vette az arcomat, és meg csókolt. Viszonoztam, és közben nedvességet éreztem az arcán. Gavi sírt. Hirtelen elhúzódtam tõle, mire õ lehorgasztotta a fejét. Majdnem elnevettem magam, mert teljesen félreértett. Ezért én újra megcsókoltam, mire õ felemelt, és az egyik asztalhoz vitt. Ezalatt egy pillanatnyilag sem engedtük el egymást, csak akkor lépett kicsit hátrébb, amikor megszabadult pólójától. Már én is vettem volna az enyémet, de aztán hirtelen megálltam. Gavi egyszerre nézett rám rémülten, és szomorúan.
- Mi a baj? Nem akarod?
- De, de igen. De ne itt, a Camp Nou-ban. Az apám, vagy bárki ránk nyithat.
- Igazad van.
Vissza vette a pólóját, és megragadta a karom.
ВЫ ЧИТАЕТЕ
Love is in the air in Barcelona
Любовные романыEmma Hernández nem egy átlagos 16 éves lány. Xavi Hernández, a korábbi Barca játékos, és jelenlegi Barca edző lánya. Emma és Gavi az elején tudomást sem vesznek egymásról, de aztán egy fontos személy érkezése mindent megváltoztat.
