Love is in the air in Barcelona

VII. Fejezet

Hétfõ reggel olyan izgatottsággal ültem be a kocsiba, mint még soha, és olyan állapotban is pattantam ki belõle. Az apám nem ismert rám, de mire rákérdezhetett volna bármire is, én már eltûntem a szeme elõl. Pedriék már bent voltak, de ma nem hozzájuk igyekeztem. Egy nagyobb csoport felé vettem az irányt, és hátba böktem egy magas, szõke hajú fiút. Frenkie megfordult, és meglepettség ült ki az arcára, de aztán elmosolyodott.

- Emma szia, de jó hogy látlak, hogy vagy mostanában?

- Beszélnünk kell. - mondtam válasz gyanánt, majd karon ragadtam, és arrébb vonszoltam.

- Beavatnál? - kérdezte Frenkie, amikor megálltunk.

- Szerinted miért rángattalak ide? Nézd, tudom, hogy már rég nem beszélünk, de nem tudom, hogy kimással oszthatnám meg.

- Na kivele.

- De nem nevetsz ki. - figyelmeztettem, mire Frenkie felemelte az egyik kezét.

- Oké, szóval én , azt hiszem, hogy szerelmes vagyok.

Frenkie kissé lesokkolódott a hír hallatán, de aztán megölelt.

- És kivele, kiaz, ismerem?

- Hát igen, a csapattársad.

Frenkienek leesett az álla, és még kíváncsibb lett.

- Ahj, mond már.

- Jólva, jólvan. Szóval õ Gavi.

Na erre már tényleg nem tudott mit mondani, csak állt ott elõttem, tátott szájjal, és engem bámult.

- De nem mondhatod el senkinek, megértetted?

Frenkie kiábrándult, és harsányan bólogatott, majd vissza ment a társaihoz. Én csak néztem utána, és mosolyogva megráztam a fejem.

2 héttel késõbb a nyár utolsó edzésérõl tartottunk haza fele apával, és szokásosan a legutóbbi meccsrõl beszélgettünk (ugyanis már pár hete elkezdõdött a spanyol bajnokság), amikor hirtelen témát váltott.

- Na és mi a helyzet Pedrivel és Gavival?

- Semmi, miért?

- Hát észre vettem, hogy mostanában sokat vagy velük, és gondoltam, hogy valamelyikük biztos...

- Úristen apa dehogyis! Ezt meg honnan vetted?

- Sehonnan, csak kérdeztem.

Ezek után hazáig nem esett szó köztünk, csak a kérdése járt a fejemben. Nyilván nem mondtam el neki, hogy teljesen oda vagyok Gaviért, olyannyira, hogyha már rám néz, az egész testem beleremeg a tekintetébe. Aztán egyszer csak beugrott Frenkie, az egyetlen ember, akit beavadtam ebbe a dologba. Tudhattam volna, hogy nem tudja tartani a száját. Nem volt szívem veszekedni vele ezért, mert az utóbbi idõben ismét közel kerültünk egymáshoz.