Osztályom baromságai

Én és az írás

Utálok írni. Nagyon.

Na akkor pontosítsunk kicsit, mert ez így bajos.

Imádok írni. Nagyon.

Na akkor pontosítsunk kicsit, mert ez így bajos.

Tehát. Az írás a legjobb módja, hogy átadjam a gondolataimat, érzéseimet és ezzel gondolatokat, érzéseket ébresszek az olvasókban. Akár egy kitalált világban, akár a saját életem alapján. És talán itt szabadulok meg az elnyomott traumaktól, mert a humor gyógyít. Belegondolva rohadt szarnak hangzik, hogy 12 eves gyerekek késsel fenyegetnek vagy, hogy a nénik zaklatnak, de már én magam is viccnek élem meg.
Szerintem nekem, mint "írónak" egy fő feladatom van: Szórakoztatni.
És emellett próbálok néha valamennyit átadni az értékrendemből: pl az emberek elfogadása, segítése vagy olyan élettanulságok, mint: ne ülj a bébihintába, mert beleszorulsz.
És imádom, hogy vannak akik olvasnak engem.
Nektek megengedem, hogy olvassatok engem.
Viszont vannak olyanok, akiknek ezt nem akarom megengedni. Ilyen szinte minden ember, aki a valóságban is ismer engem. Ezalól csak Balázs és Anna a kivétel.
Balázs tesztolvasóm is a Már minden rendben c. csodálatos alkotásomnak. Bazsi, nagyon viccesen fangörcsölsz. Anna meg mindig azt mondja írhatnek róla kedvesebben XD.

Kicsit elkanyarodtunk.
Tehát utálom amikor akár a csaladtagjaim vagy barátaim olvasnak tőlem bármit. Olyan, mintha a fejemben turkálnának.
Az irodalomóra maga a pokol. Utálok írni. Ilyenkor mindig feszülten azon kattogok, hogy miaz, amit még elmondhatok magamról,úgy hogy az még ne fájjon nekem.

Közben az a némber elvárná, hogy olyan mélyenszántó gondolatokat fogalmazzunk meg szívetfacsaró, érzelmes és gyönyörű módon, hogy az megváltsa a vilagot és irodalmi Nobelt kapjunk. Mindezt 20 perc alatt.

Ja ez az egész kisregény azért készült el, mert felbasztam magam azon, hogy 2est adott a fogalmazásomra.
Indoklás: Rossz szövegtagolás, folyamatosan ismétlődő alapvető stílushibák, nincs mondanivaló.
*Khm..baszdmegmagad...khmmmm*