Sosem voltál csak egy barát

I.

A közeli mezõn sétálgattunk egy augusztusi estén, és a naplementét néztük. Amikor már teljesen besötétedett lefeküdtünk a fûbe, és a csillagokat bámultuk. Mikor már 10 perce bámultuk õket, Frenkie megszólalt.

- Mondanom kell valamit.

Átfordultam a jobb oldalamra, és arcára szegeztem a tekintetemet.

- Elmegyek. - mondta ki végül.

A szó hallatán felültem, és rémület ült ki az arcomra.

- Kaptam egy ajánlatot az FC BARCELONA-tol, a jövõhéten indulok.

Mosolyt erõltettem az arcomra, és próbáltam kinyögni valami értelmeset.

- Ez nagyszerû, gratulálok!

- Akkor nem vagy kiakadva ugye?

- Nem dehogyis - hazudtam - Ez egy óriási lehetõség, nem hagyhatod ki.

- Igen én is így gondolom. - mosolyodott el Frenkie, majd behunyta a szemét. - És ugye meglátogatsz majd? - kérdezte.

Még szép! - feleltem tettetett izgalommal, majd visszafeküdtem mellé.

                                                                            *

Pár nap múlva már az egész környék értesült Frenkie távozásáról, és anya kitalálta, hogy rendezzünk neki búcsú bulit. Az utazása elõtti este tartottuk, hogy jó élményekkel hagyja itt a szülõvárosát. Frenkie nem gyõzte megköszönni a gratulációkat, és a jókívánságokat. Mikor végre kapott levegõt oda jött hozzám, és elpanaszolta a történteket.

- El sem hiszem, hogy letudtam ülni. Fogalmam sincs, hogy hány emberrel fogtam kezet az imént.

Elnevettem magam, mire õ szúrós szemekkel végig nézett rajtam majd ivott egy pohár vizet.

- Eltûnjünk egy idõre? - kérdeztem tõle.

- Másra sem vágyom jobban. - mondta.

- Akkor gyere. - feleltem, majd feláltam az asztaltól, és a kert egy távolibb zugába vonultam. Frenkie követett, és amikor rájött, hogy hova viszem, futásnak eredt. Megcsóváltam a fejem, és hagytam, hogy még utoljára kiélvezze gyõzelmét. Felmásztam egy létrán, és a kis teraszon üldögélve találtam rá. Lekuporodtam mellé, és a semmibe meredtünk.

- Nagyon jó ötlet volt a lombház. - ismerte el.

- Nekem csak olyan van. - válaszoltam önelégült arcal, és a vállára hajtottam a fejem. - Nem akarom, hogy elmenj. - nyögtem ki végül, ami már napok óta nyomja a lelkem.

Frenkie szomorúan sóhajtott, és annyit felelt, hogy "tudom", majd átölelt.

- Hidd el, gyakrabban jövök majd, mint hinnéd.

- A diplomaosztómra is eljössz? - kérdeztem tõle.

- Még szép, biztos sikerülni fog. - válaszolta mélyen a szemembe nézve.

Rámosolyogtam, és visszaakartam tenni a vállára a fejemet, amikor egy olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. Frenkie megcsókolt. Szinte rögtön elhúzódtam tõle, és kérdõn néztem rá. Nem igazán sietett a magyarázattal, helyette inkább elfordult. A történtek után már nem volt kedvem ott maradni vele, ezért lemásztam a létrán, és vissza sétáltama házhoz. A szobám felé vettem az irányt, ahová beérve már nem bírtam tovább, és eleredtek a könnyeim. Fogalmam sincs, hogy hány órát lehettem egyedül a szobámban, de amikor elõjöttem, a vendégek már rég elmentek. Gyorsan letusoltam, és minél hamarabb próbáltam elaludni a felejtés reményében.

Másnap arra keltem, hogy anya kopog az ajtón.

- Mia fent vagy?

- Mostmár igen. - feleltem álmosan.

- Frenkie az - mutatott a kezében lévõ telefonra - tudni szeretné, hogy kikíséred-e a reptérre.

Elgondolkodtam a hallottakon, de rájöttem, hogy felesleges. Biztos hogy egész életemben bánni fogom a döntésemet, de jelen pillanatban nem érzek magamban elég erõt ehhez az egészhez.

- Mond neki, hogy nagyon sajnálom, de nem vagyok valami jól.

Anya bólintott, majd kiment a szobából. Átfordultam a másik oldalamra, és visszaaludtam.