Bᴀᴊᴏs Gɪᴍɪシ︎

𝚝𝚒𝚣𝚎𝚗𝚔𝚒𝚕𝚎𝚗𝚌𝚎𝚍𝚒𝚔

Lassan nyitogattam a szemeimet, de olyannyira szédültem, hogy nem ment egykönnyen. Kicsit össze szedtem magam és kinyitottam végül a szemeimet. Egy mentőautóba találtam magam és hirtelen annyira megijedtem, hogy ki is rohantam a kocsiból. Nem tudtam hogy kerültem ide, de alig egy perc kellett, hogy észhez térjek és rájöjjek mi történt. Talán jobb volt akkor, amikor nem emlékeztem a történtekre. Ránéztem a ruhámra és egyből mindenem remegni kezdett, a fekete ruhámat belepte a vér, engem pedig elkapott a síró görcs.

- Nyugodjon meg, feküdjön vissza a mentőbe, ilyen állapotba sajnos be kell vinnünk a kórházba. - mondogatta az egyik mentős nő, de én ezt nem akartam, haza akartam menni nem akartam, hogy bárki tudjon erről.

- Nem akarok kórházba menni, haza akarok menni. - még mindig sírtam és arcomat a kezeimbe temettem. Most szúrtam el mindent.

- Sajnos nem lehet, sokkos állapotba van, legalább fél órán keresztül eszméletlen volt, így nem engedhetjük haza. Később értesítjük a szüleidet. - vissza vezetett az ágyhoz és lefektetett. Valami lélegeztetőt rakott a számra, de hamar kiderült, hogy altató, mert hamar bealudtam.

~~~

Nyitogattam a szemeimet újra, de ezúttal a nyomasztó fehér kórház falai között feküdtem. Az infúzió be volt szúrva a kezembe, és valami folyadék folyt a vénámba.
Nem tudom mi lehetett az, de annyira nyugodtnak éreztem magam, mint sosem.

- Szia kislányom. - lépkedett mellén anya és apa. - Az orvosok csak annyit mondtak, hogy sokkos állapotban találtak rád egy étterembe, mást nem is mondtak. - furcsálta anya a helyzetet. - Mi történt?

- Kérem most a lányuknak pihennie kell, ne zaklassák. - anyáék egyet hátraléptek, hogy az ápolónő oda tudjon jönni hozzám. - Nyugtató folyik most az infúzióba, nehogy esetleg elrohanj. - szegezte hozzám mondatát.

Az ápolónő most kivezette anyukámékat a szobából, majd vissza sétált.

- A rendőrség be fog jönni önhöz kikérdezni, a megszúrt férfi miatt. - kedvesen mosolygott a hölgy, de valahogy nem nyugtatott meg.

-  A férfi túlélte? - hangom halál nyugodt volt, a szemeim meg még néha lecsukódtak a fáradtságtól.

- Hála istennek amikor befogta a sebeit megmentette, de így is kevesen múlt az élete, mivel elájult. De ha oda se rohan akkor a férfi halott. - annak ellenére, hogy ez az egész rossz volt, az egy pici boldogsággal töltött el, hogy megmentettem egy ember életet.

Viszont még csak most tettem össze a fejembe a dolgot. Ha csak Márk és a dílere volt a mosdóba, és amikor Márk kijött, akkor csakis a dílere maradhatott bent, szóval akit leszúrtak az aki árulta Márknak a drogot, viszont akkor egy harmadik embernek is kellett lennie, mert a férfi csak azután üvöltött, amikor Márk kiment a mosdóból. Amikor az ápolónő kiment a szobából akkor én a tenyeremet az arcomba temettem és sírni kezdtem. Új életet akartam kezdeni, de csak rosszabb lett a helyzet. A múlt folyamatosan kísért, hisz ezt az egészet is a régen történtek generálta.

- Úristen Odett, jól vagy? - Anna aggódó hangja csapta meg a fülemet, de a szívemet melegség töltötte be, hisz ez a lány több mint két hónap alatt olyan jó barátnőm lett, mint még sosem. Arról nem beszélve, hogy úgyis mellettem maradt, hogy meghallotta mi történt anno, hiszen már rég elmenekülhetett volna.

- Nem, semmi sincs rendben. - szipogtam a lánynak, akinek a háta mögött még Áron, Ákos és Roland is ott állt. Nándi még mindig valamiért haragszik rám, pedig én nem akartam a barátait ellene fordítani.

- Mostmár itt vagyunk. - leült az ágyam szélére és szorosan megölelt. Imádtam, hogy semmit se kérdeztek, de viszont ha tudnék nem hiszem, hogy itt lennének velem.