Tökéletes házasság (Jin f.f.) Befejezett

7. rész

Gwangju utcáin a hűvös idő ellenére sok ember járkált. Mindegyiküknek volt egy kitűzött célja ahová igyekeztek, volt aki ráérősen sétált, volt aki sietett. És egy eldugott kis parkban bizony ott volt Hyein is, egy padon ülve, az utcai lámpákkal kivilágított tájat nézve, és nem volt egyedül. Oldalán egy férfi ült, aki nem a férje volt, de talán mégis jobban örült a lány társaságának mint az, akitől az ujján lévő gyűrűt kapta. Szívét boldog dobbanások hajtották előre, tenyere izzadt és testét átjárta az a jó fajta izgalom amit már hosszú-hosszú évek óta nem érzett. Ám a Hyeint elborító érzések már nem voltak ennyire tiszták és egyértelműek.
Bár szíve mélyén örült a viszont látásnak, de tudta mindaz amit most csinál az nem helyes. Nem szabadna egy idegen férfival kettesben üldögélnie egy sötét parkban miközben már rég otthon kéne lennie és hazavárnia férjét, aki bármikor betoppanhat ajtójukon. De akkor mért érzi úgy, hogy nem akar hazamenni? Miért esik olyan nehezére felállnia onnan?

Mély levegővételeivel próbál némi friss oxigént juttatni háborgó lelkébe de hiába az erőfeszítés, nem használ semmit. Lábai mintha csak földbe gyökereztek volna. Szíve pedig... Arról jobb egy szót sem ejteni.

- Te mért nem mondasz semmit Hyein?

Szólal meg a férfi a hosszú percek óta tartó, őket körbeölelő némaság után. A kérdésre a lány felé fordítja fejét. Jin arcán megszokott mosolya pihen, még szemei is mosolyognak.

- Én már elmeséltem az egész élettörténetem de te nem mondasz semmit. Untattalak talán?

- Nem dehogy, csak... Tudod nekem nem igazán van mit mesélnem. Miután elvittek Gwacheonból a nagyszüleimmel éltem, akik beirattak a középiskolába, ahol leérettségiztem aztán munkába álltam. Azóta dolgozom a WideFashion-nél, ennyi.

- Nagyon sajnálom a szüleidet Hyein, borzasztó lehetett elveszíteni őket. -tette együttérzően vállára kezét.

A lány szemeibe fájdalmas könnyek szöktek a szörnyű emlék miatt, lelkét mintha késsel szúrkálnák olyan érzés volt ahogy felszakadt a gyógyultnak hitt sebe. Emlékszik minden egyes képkockára arról a napról. Mintha csak most játszódna minden. Emlékszik az útra, a szakadó esőre, arra is, hogy épp szüleivel veszekszik valamin, amiről már azt sem tudja mi volt az. És arra is, hogy amíg apja azzal volt elfoglalva, hogy vele kiabáljon és fegyelmezze az autóval áttért a szemközti sávba és a szemből jövő kamiont már nem tudták kikerülni. Mai napig fülében hallja azt az éles dudálást, a fékcsikorgást és rémálmaiból mindig akkor riad fel mikor az a bizonyos csattanás következett volna. A lelkét gyötrő bűntudat most újra felerősödött, hála Jinnek aki szóba hozta ezt az egészet. Persze ez nem az ő hibája, ő csupán együttérez vele, de jobban örült volna ha ez a téma kimarad az esti kis beszélgetésükből.

A lány néhány perc után tért csak vissza önmagához és miután rájött mit is csinál pontosan lelökte a férfi kezét válláról majd felállt, hogy oda menjen ahová már az elején kellett volna, haza.

- Ne haragudj Jin de nekem most mennem kell. -indult el sebes léptekkel, ám a férfi nem hagyta annyiban, utána ment.

- Nem akartalak megbántani Hyein. -fogta meg csuklóját, megállásra késztetve a lányt- Sajnálom, nem kellett volna a szüleidet szóba hoznom. Bocsáss meg.

- Ne, semmi gond, nem ezért... Tényleg haza kell mennem Jin. -mosolyodott el halványan- De jó volt veled beszélgetni és örültem, hogy annyi év után találkoztunk. Sok sikert az új sorozatodhoz, tudom remek leszel. Szia!

Vissza sem nézve, szinte rohanva hagyta magamögött a kivilágított parkot és a férfit, kinek felbukkanása jobban felkavarta az állóvizet mint egy orkán. Hevesen dobogó szívvel ült be autójába és egy utolsó pillantás után amit a bejáratra vetett beindította motorját és sebesen elhagyta a parkolót.