Lobbanékony Páros

Kitty Carter szemszöge

Fájdalom. Kín. Keserűség. Hazugság. Kihasználtság. Ezek az érzelmek, gondolatok, jelennek meg a nő tekintetében, amit éppen festek. Jól ismerem ezeket az érzéseket.

Majdnem két éve telt el, azóta, hogy Anne és a sógorom elintézték azt a rohadékot, akit a zsaruk is könnyűszerrel elengedtek. Bárhogy próbáltuk törvényesen elintézni, Cameron Odell-t, akinek csak nagyon ritkán mondjuk ki a nevét, nem sikerült.

Megkeserítette az életünket, sebet hagyott a nővérem és az én lelkembe is. Két éve ilyenkor, majdnem meghaltam...igen, leállt volna a szívverésem, ha Simon Archer, aki most a nemzetközi válogatottban játszik sógorommal Ryan Mccolddal, nem menti meg az életem, akkor mára már én is csak egy földkupac lennék egy csicsás kődarabbal, amibe a nevemet vésték.

Bár hivatalosan még nem a sógorom, de én már a megismerkedésünk óta így hívom. Láttam, milyen hatással volt a nővéremre, hogy mennyire ragyogóan boldoggá tette Anne-t és emiatt mindig is kiálltam Ryan oldalán, még akkor is mikor nővérem egy rövid időre szakított vele.

Még nem költöztek külön, ettől függetlenül Ryan konkrétan itt él nálunk és csupán a rám való tekintettel, nem hagyták még itt ezt a helyett. Nem akarták, hogy egyedül maradjak, mert bár két év telt el, a traumáim és rémálmaim üldöznek, én pedig még mindig sikítva ébredek fel. Ugyanaz tér vissza az álmaiban újra és újra; a sötétség, a fulladás, az érzés ahogy az utolsó pillanataim könyörögve töltöm, könyörgők a levegőért, a segítségért...a kiútért. Egyforma kezdéssel egy forma véggel...a majdnem halállal.

Ordítva felkelek, Anne pedig át jön és minden áldott reggel, ugyanazzal a szeretettel szorít magához, hogy ezzel pajzsot emeljen körrém. A nővérem, aki úgy védelmez, mint egy anyatigris, aki úgy szeret és próbál rendes útra vezetni, ahogy az igazi anyám sose volt képes.

A nő aki felépülésem után választás elé állított minket. Nem akart tovább itt lenni, nem volt képes, új lapot akart kezdeni, így fogta magát és az ország másik oldalára költözött és ott nyitott egy ügyvédi irodát, tőlünk pedig azt kérdezte; velem jöttök, megpróbáljuk megint?

Sok borzalmas húzása volt, de ez mindegyiken túl tett...viszont, mi maradtunk. Anne és én is itt alakítottunk ki életet, ez volt az otthonunk, nem mellesleg ez az utolsó hely, ami apához köt minket.

James Carter

Az aranyszívű ember, aki a világot jelentette számomra és meghalt...miattam. Azon a napon, hét ével ezelőtt év legesősebb napján, értem jött el. Kiszöktem, de nagyon megijedtem és sírva hívtam fel, tudta jól hogy szervízre szorul az akkori kocsink, ő még se hezitált egy percet sem, be ült a kocsiba és értem jött...egy kamion kisiklott elé, apának pedig nem volt ideje reagálni a rossz kocsival, telibe gázolta, a hatalmas tonnás teherautó édespámat. Én pedig soha többet nem hallgathattam esti mesét tőle, nem nézhettem, ahogy Annet tanítja jégkorizni és nem láthattam többet a meleg mosolyát.

Bárhogy kapaszkodok, már nem is emlékszem pontosan hogyan nézett ki az arca, agyam kikoptatta az emlékképeket és elhalványultak az apával kapcsolatos dolgok, így ahányszor csak felejtek kinézetéről részleteteket leülök festeni és kényszerítem magam, hogy emlékezzek. Úgy érzem, ha elfelejteném, azzal magamból is elveszítenék egy darabot, így mindent megteszek, hogy ez ne történjen meg.

-Hogy állsz? -szakít ki gondolataimból hívatlan vendégem a szemüveges, göndör fürtökkel rendelkező fiú, bocsánat már férfi, aki rendszeresen betolakodik. Mély tónusú hangjától összerezzentem és kiejtettem vezeték nélküli fülesem.

-Befejeznéd ezt a settenkedést? -szidom le, miközben festőállványomra leteszem ecsetem. Megfájdult a fejem a folyamatos koncentrálástól. Aprólékos munkámat már több mint négy órája kezdtem, de még így sincs csak a fele kész.