Lobbanékony Páros

Kitty Carter szemszöge

Minden amit olyan óvatosággal titkoltam Simon elől most igaz lett, valóságos. Ahogy lebuktam csak az bizonyosodott bennem, mennyire is valós a problémám, az hogy Simon is tudja, csak megerősítette benne, mennyire védtelen vagyok, mikor eljön az idő.

A hotelhez vezető út borzalmasan nyomasztó és kínos hangulatban telt. Simon értem aggódott ettől függetlenül igyekezett az útra koncentrálni, a fiúk elvoltak a saját gondolataikban és valószínű a próbáltak nem rosszul lenni a gyomormosás utóhatásaitól. Én pedig... én csöndben igyekeztem elsüllyedni, kifelé bámultam, mert nem akartam foglalkozni a fiú aggódó pillantásaival, se azzal, hogy mekkora szégyen volt amit előbb tettem.

-Rendbe vagy? Mindjárt ott vagyunk! -kérdi majd a térdemre simítja finoman meleg tenyerét.

-Jól vagyok! -válaszolom röviden, de még mindig nem fordulok felé.

Nem hazudtam tényleg jól vagyok, csak gyenge! Olyan mintha egy tank ment volna át rajtam, de jól vagyok ettől függetlenül, nem fulladtam meg, ha ez volt a kérdés oka!

Simon nem faggatott tovább, érezte, hogy nem akarom firtatni a témát.

-Megjöttünk! -szólal meg hátulról Dave, amire én is felkaptam a fejem, tényleg végre a szálláson voltunk. Leparkoltunk a kijelölt helyünkre, majd Simon olyan sebeséggel pattant ki, hogy mire kicsatoltam az övem ő már az én oldalamon volt és nyitotta az ajtót.

-Meg vagyok, nem kell körül ugrálni! -szólok rá egy kicsit gorombában, amit amúgy rögtön megbánok, de nem akarom, hogy úgy kezeljen mintha porcelánból lennék.

Bár szavaim ezt mondták, a remegő végtagjaim és a súlyosan lezuhanó vércukrom mást sugall. Nem kellett mondanom, hogy Simon lássa rajtam, valójában annyira nem vagyok jól.

-Gyere, még kicsit gyenge vagy! -nyúl lábam alá, majd mintha olyan könnyű lennék, mint egy zsák toll felkapott mennyasszonyi pózba. A világ megfordult velem egy pillanatra, ahogy az út látványából felhők lettek.

-Tegyél le Simon, tudok járni! -ellenkezek, de egyébként annyira fáradt lettem, hogy a szemeim maguktól le csukódtak.

-Aludj nyugodtan, így legalább azt tudom mondani, hogy elaludtál a kocsiba! – hangja tele volt szeretettel.

-Csak egy kicsit pihenek akkor! -adtam meg magam és ahogy neki dőltem kemény mellkasának, az álom be is szippantott. Kimerült voltam és valamilyen oknál fogva Simon illata úgy hat rám, mint valami altatógáz.

-De tényleg csak egy öt percre, sok a dolog...-mormogom a fiúnak.

-Persze kis boszi, csak pihensz egy tíz percet! -fura hogy egyet ért velem, többnyire mindig vitatkozunk valamin, bár van egy olyan sejtésem, hogy csak azért mondta ezt, mert nem akarta a cirkuszolásom hallgatni.

Végül is nagyobb biztonságba nem is lehetnék! Ő Simon, úgy ismerem mint a tenyerem, amióta csak tudom ki ő, azzal van elfoglalva hogy védelmezzen engem, mint egy báty, vagy mint egy... mint egy...

A pilláim ólomsúlyúak, a fejem szét megy és az egész testem gyenge, örömmel szundítottam el az erős karjában.

Különös módon se rémálom, se kevésbé szörnyű képek nem gyötörtek az alvásom közben, csak lebegtem és pihentem. A szemeim nagy nehezen kinyitottam és rájöttem, hogy a szobámban vagyok, az ágyamba, pontosabban valami puhábban alszok. Erőt vettem magamon és visszanyertem a látásom. Simon a karjaiba tartott még mindig, ő valami meccset nézett a Tv-ben én pedig hozzá izzadva elzsibbadt nyakkal terültem el rajta.

-Ohh felkeltél? -lepődik meg. Szemüvegében, vissza tükröződik a televízió fénye.

Kótyagosan bólintottam, majd kibújtam öleléséből és víz utáni kutatásba kezdtem, mikor megláttam, hogy a kis asztalamon kaja és egy kancsó innivaló is várt. Meglepődve fordultam a fiú felé.