Irány Észak (Befejezett)

12. rész

Dühöngve vettem magam újra a csata hevébe, ahol a vér patakokban folyt.

Mikor már lassan egy órája küzdöttünk hasztalanul, elkeseredésemben, egy ötlet villant fel az agyamban. Egy briliánsan ütődött, öngyilkos ötlet. Ám ez volt számításaim szerint az utolsó lehetőségünk. Smaug néhány ugrással mellettem termett, mikor megérezte szándékomat. Míg fellendültem a hátára, teleszívta tüdejét és lángbaborította a környezetünket, majd felkatapult minket erős hátsólábaival a levegőbe.

Elmémet kiterjesztettem, hogy megkeressem azt a négy Lovast és sárkányaikat, akiket meg akartam kérni, hogy kövessenek bolond tervembe.

Velünk tartotok? , kérdeztem tőlük, mire Karvaly elméjében felvetődött egy teljesen jogos kérdés.

Hová?

A Pokolba , dörögte Smaug.

Még szép , helyeselt Annis. A többiek elméjéből is igenlő válasz sugárzott felém.

Ezesetben irány a levegő! , kiáltotta Electra, és felragadta lovasát az égbe. A másik három sárkány is követte. Elmémmel megkerestem Rimadar fénylő tudatát.

Halálom esetére Lorcant jelölöm ki utódomnak. Ha mind odaveszünk, akkor pedig téged kérlek meg, hogy vezesd a népet , mondtam neki, miután felvázoltam, hogy mit készülünk tenni. Az idős Lovas komoran vette tudomásul amit mondta, de tudtam, hogy minden rendben lesz úgy, ahogy azt kértem.

Az öt sárkány, egy fekete, egy kék, egy vörös és a két zöld, a szakadék felé vették az irányt a csata fölött. Az emberek felpillantottak ránk a küzdelem hevében, és rémület suhant át arcukon, mikor észrevették, hogy kétsébeesésünkben a Pokol felé vettük az irányt. Együtt éreztem velük.

Mikor Smaug maga körül átfordulva zuhanórepülésben beszáguldott a hasadásba, rászorítottam kardom vértől síkos markolatára, hogy egy kis bátorságot gyűjtsek. A szél az arcomba vágott, ahogy lefelé süvítettünk. Hallottam, ahogy négy másik, súlyos test is zuhan mögöttünk. Eközben mindannyiunk fejében az járt, hogy remélhetőleg meg tudjuk lepni Lucifert és démonjait, akik nem fent harcoltak, hanem a Pokol legmélyebb bugyrában ücsörögnek és azt találgatják, hogy mikor halnak meg a felszínen az embereim.

Fél percnyi csendes zuhanás után a repedés véget érni látszott. Néhány másodperccel később mintha a plafonból estünk volna ki. Az öt sárkány szétcsapta szárnyát, hogy lefékezzék a zuhanásunkat és egyenesbe álljunk. Éreztem ahogy Smaug vállában pattanásig feszülnek az izmok. Mindegyik sárkány fájdalmasan acsarkodott, ahogy a lendület szinte letépte szárnyaikat. Lovasaikként mi is fájdalmasan sziszegtünk, hiszen átéreztük társunk fájdalmát, és nekünk is olyan érzésünk volt, mintha valaki le akarná tépni a karjainkat.

Végül az öt sárkánynak sikerült visszavenni a lenületből, és már csak kényelmesen siklottunk a levegőben.

-Merre menjünk? - kérdezte Belchir, mire tehetetlenül megvontam a vállam. Már épp válaszolni akartam, hogy halvány ötletem sincs, mikor mindannyian megéreztük egy sötét erő viaskodását egy tökéletesen tisztával. Összeráncolt tekintettel kezdtem pásztázni abba az irányba, ahonnan a küzdelmet éreztük.

-Arra! - mutattam jobbra, mire a sárkányok bedőltek, ezzel megváltoztatva a repülésünk irányát.

Ahogy haladtunk előre, egyre erősebben éreztük az energiák lüktetését, ahogyan egymásnak feszültek. Végül a látóhatáron felbukkant néhány magányos alak, akik körbeálltak egy másik alakot, akinek a kezében egy fényes gömb világított.

Feljebb! Gyorsan! , sziszegtem gondolatban, mikor felismertem Lucifert a kezében Echvaer lelkével. A sárkányok abban a minutumban feljebb emelkedtek, és egyszerűen eltűntünk egy sötét, kénszagú felhőben, így már nem láthattak meg minket. Amint feléjük kerültünk, lecsapunk! , jelentettem ki, miközben előreszegeztem a tekintetemet. A másik négy sárkány és lovasaik tudomásul vették szavaimat. Lorcanék felemelték kardjukat, a sárkányok pedig felkészültek arra, hogy hátsó lábaikkal a magasba ragadják a démonokat, amíg én leugrok Smaugról, hogy szembeszálljak az angyallal. Néhány ijesztően hosszú másodperc után, az öt sárkány zuhanórepülésbe fordult, pontosan a kör fölött, aminek közepén a meghökkent tekintetű Lucifer állt, és ránkvezette a tekintetét.

Láthatóan sikerült őket meglepnünk, ez pedig hatalmas önbizalom löket volt mindannyiunk számára. A sárkányok felkapták a démonokat, majd nyakukat behajlítva beléjük mélyesztették karddal felérő fogaikat, és hatalmas cafatokat téptek ki belőlük.

Port kavarva érkeztem a talajra, majd kiegyenesedve Lucifer felé fordultam, akit lassan már az idegösszeroppanás szélére küldtem azzal, hogy folyamatosan megzavartam a terveit. Akkor éppen azt, hogy teljes egészében betörje a barátom lelkét. Dühödt tekintettel nézett rám, majd legnagyobb meglepetésemre nemes egyszerűséggel szétnyitotta ujjait, így a lélek szabadon távozhatott.

A lelke Echvaer felé suhant a levegőben, majd láttam, ahogy a mellkasán keresztül, visszajut belé. Láttam ahogyan a férfi levegő után kap, majd érzelmek cikáztak át a tekintetében. Ennek hatására, sárkánya véletlenül megbicsaklott alatta egy pillanatra, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát, és tovább folytatta a démonok cincálását. Láttam ahogyan Echvaer szeme könnybelábad, ahogy lelke újra dolgozni kezdett benne, és visszatértek az érzelmei.

-Miért tetted? - szegeztem az arkangyalnak a kérdést, miután újra ránéztem.

-Egyszerű - búgta. - Miután megöltelek újra kitépem belőle a lelkét, de akkor már a többi kis barátodét is begyűjtöm - vigyorgott, majd a semmiből előhúzott egy szurokfekete kétkezes kardot, hogy felém suhintson.

Meglepett kiáltással kaptam feljebb a kardom, és hárítottam a bitangerős csapást. Az angyal egyre rohamozott, miközben társaim leszálltak a földre, hogy ott küzdjenek meg az ördög átokfajzataival, akik röhögve néztek velük szembe. Élesen beszívtam a levegőt, miután Lucifer egyik csapásába beleremegett az egész testem. Megnyitottam a mágiám folyamát, majd egyesítettem erőimet. A fekete lángok a kardom pengéjét kezdték nyaldosni, ezzel veszélyesebbé téve. Így már a sziklát is úgy vágta ketté, mint forró kés a vajat. A körülötte megjelenő vörös derengés pedig védelmet jelentett. Így már nem csorbulhatott volna ki akkor sem, ha az arkangyal kardjával háromszoros erővel találkozik.

Perceken át csépelte mindenki az ellenséget, de nem haladt senki semmit. Lucifer egyik démonja elesett, de mintha semmi sem történt volna az oldalukon. A sárkányok és mi is folyamatosan gyűjtöttük a kisebb sérüléseket. Lorcannak a combján húzódott keresztül egy vágás, így nem tudott ráterhelni teljesen arra a lábára. Belchirnek az egyik démon eltörhette az állkapcsát, és így tovább. Én is beszereztem egy hatalmas véraláfutást a bordáimra, mikor az angyal karjának markolatával oldalba vágott.

Elkeserítő volt a helyzetünk, így felmerült bennem a gondolat, ami még akkor született, mikor a felszínen küzdöttünk a démonokkal.

Nem! , üvöltötte elméleti síkon Smaug. Nem, nem és nem! Hogy juthat eszedbe ilyen őrültség!? tajtékzott, de tántoríthatatlan voltam.

Szeretlek, hallod? Mindennél és mindenkinél jobban. Ahogy Lorcant is. Kérlek mond meg neki, ha ennek vége lesz, hogy szeretem és kérem, hogy bocsásson meg nekem. Erre kérlek téged is. Bocsáss meg nekem! , mondtam sárkányomnak, aki szinte megtébolyodva próbált felém jönni, de a démonok feltartottál. Smaug üvöltve csapkodott a szárnyaival és farkával, tüzet okádott, de a Pokolban ennek nem sok haszna volt a démonok ellen.

Ezután teljes figyelmemet az ördögnek és a tervemnek szenteltem. Figyeltem a mozgását, majd mikor jó helyzetbe került, pördültem egyet, pontosan bele a kardja hegyébe. Szeme tágra nyílt, ahogyan fegyverét figyelte, ami szilárdan állt mellkasom közepében. Láttam ahogy tekintetében félelem csírázik ki, mikor felemeltem a kardomat, és beledöftem a szegycsontja közepébe. Utoljára azt hallottam, ahogy Smaug és Lorcan szívszaggatóan felüvöltenek, az én szememből pedig kibuggyant egy kósza könnycsepp. Ezután lelassult az idő, és olyan volt, mintha egy filmet néztem volna

Mindkettőnk mellkasában kard állt. Egymás üveges szemébe néztünk, majd teljes összhangban elengedtük kardjainkat és a földre zuhantunk. Az esés közben szíveink utoljára, közösen dobbantak egyet, aztán végleg elcsendesedtek. A földetérés már egyikünknek sem fájt.