Irány Észak (Befejezett)

13. rész

Sötét volt, mikor magamhoz tértem a nevem hallatára. Kemény és hideg talajon feküdtem, a levegőben pedig kénszag szállingózott. Újra a nevemen szólított valaki. Óvatosan kinyitottam a szememet. Illetve nyitottam volna, ha lett volna. Ehhez képest azonban tökéletes képet kaptam a környezetemről. Ekkor jöttem rá arra, hogy valójában testem sincs. Csak úgy léteztem önmagamban.

-Anita! - ekkor már képes voltam beazonosítani a hang tulajdonosát. Gabriel próbált valami életjelet kicsalogatni belőlem. Felemelkedtem a talajról és az angyalra néztem. Egy rács választott el tőle. - Hallasz minket? - kérdezte, én pedig észrevettem mellette Michaelt és még csomó másik angyalt, akiket nem ismertem fel. Mindegyiküknek a szárnya félig nyitva volt, mintha repüléshez készülnének.

Fogalmam sem volt, hogy hogyan válaszolhatnék az arkangyal kérdésére, hiszen szám sem volt, hogy beszéljek, így csak közelebb lebegtem a rácshoz és megpróbáltam átjutni rajta, de az nem engedett. Hiába voltam csak egy gömb, ami simán kifért volna a rácsok között, egy erő nem engedett. Újra próbálkoztam. Ekkor megváltoztattam a formámat. Úgy nézhettem ki nagyjából, mint egy füstcsík, de így sem jutottam semmire.

-Nem fogsz átjutni - csóválta a fejét lemondóan Gabriel. - Úgy van tervezve, hogy csak kívülről lehessen felnyitni úgy, hogyha feltörjük a pecsétet, ami lezárja. Olyan, mint az övé - intett nekem jobbra, neki pedig balra, úgyhogy arrafelé vezettem a tekintetem.

Egy ketrecet láttam, amiben egy vörös, füstcsíkra emlékeztető lény őrjöngött, és próbált kiszabadulni. Nekiment a rácsoknak, püfölte a padlót és a tetőt. A vörös színe és a viselkedése árulta el, hogy Lucifer volt az. Illetve már csak a tudata. Bezárták egy ketrecbe, ami pontosan olyan volt, mint az enyém és pontosan ugyanott volt, ahol az előző ketrece is. A Pokol közepén. Értetlenül és kétségbeesetten néztem újra a két arkangyalra, aki szomorú tekintettel vizslattak.

-Apánk úgy gondolta, hogy bár jó ember voltál, követtél el dolgokat, amiket ő nem tolerál - felelte fel nem tett kérdésemre Michael. Nyelt egy nagyot, majd folytatta. - Azt mondta, hogy ezek miatt, büntetést érdemelsz. Nem örök időkre, de egy darabig itt kell maradnod, a ketrecben. Vele - mutatott még mindig őrjöngő testvérére, aki mindent megtett, hogy kijusson. - Nem jöhet ide senki. Ti lesztek egymás egyedüli társasága. Atyánk úgy véli, hogy ez a legnagyobb büntetés mindkettőtöknek - ekkor már én is kezdtem feldühödni. - Képesek lesztek kommunikálni egymással ha akartok, de gondolom erre egy ideig még nem fog sorkerülni - igaza volt. Eszembe sem jutott, hogy hozzászóljak Luciferhez. - Azt még elmondhatjuk, hogy mi történt, miután megöltétek egymást.

-A démonok elpusztultak lévén, hogy teremtőjük is eltűnt az élők közül - vette át a szót Gabriel. -Lorcanék visszavitték a testedet a fővárosba, ahol eltemettek. A király Lorcan lett. Egyrészt, mert őt jelölted ki utódodnak, másrészt pedig, mert a férjedként, ő lett a törvényes utód is. Smaug depressziós. Nem is kicsit. A királyság pedig feketében jár már két hónapja - ez mellbe vágott. Két hónapja halott vagyok? De hisz olyan, mintha csak öt perccel ezelőtt állt volna Lucifer kardja a mellkasomban.

De hát miért nem tértem eddig magamhoz? Miért csak most? Ezekhez hasonló kérdések cikáztak a tudatomban, miközben a ketrec plafonján kezdtem keringeni, mint egy farkát kergető kutya.

Csak akkor hagytam abba, mikor dzárnysuhogás hangzott fel. Az összes angyal eltűnt. Bántott, hogy Gabrielék köszönés nélkül távoztak, de gyorsan elterelődtek innen a gondolataim, mikor a dühöngő Luciferre esett a tekintetem.

Hagyd már abba! , szóltam hozzá mérgesen, mégha pár perccel azelőtt biztos voltam benne, hogy a ketrecben való tartózkodásom alatt egy szót sem fogok hozzá szólni. Türelmetlen mondatomra Lucifer vörösen gomolygó tudata megállt, majd meghallottam a hangját.

Hagyjam abba? , tajtékzott. Egy kis szabadság után visszakerültem ide, ráadásul meg is haltam, úgyhogy már csak a tudatom létezik, ami nem léphet többé az élők földjére! És ez mind miattad van , tudtam, hogyha lenne arca, most vicsorogna.

Az én hibám? , dühödtem fel én is. Ez a te hibád nagyokos! Ha nem intiztél volna ellenünk háborút, ez nem történik meg! És mégis mi hasznosd lett volna ebből a háborúból, ha esetleg nyersz is? Ha? A démonjaid erősebbek voltak test nélkül, vagyis semmi értelme nem volt , keringeni kezdtem a plafon körül. Lucifer csak morgott válaszul. Gondoltam! , fröcsögtem. Csak azért akartál lerohanni minket, hogy megmutasd Apádnak, hogy bámit megteszel a célod érdekében, és hogy ápolgasd a győzelemmel az egódat!

Az én egóm? Hallod te magadat? , kérdezte hitetlenkedve. Te vagy az akinél már régesrég kioldott az egófék! Lehurcibáltad ide a legjobb barátaidat, mikor jöhettél volna egyedül is, és mennyiszer is sodortad őket már veszélybe? És akkor még sem is beszéltünk arról, hogy milyen önző vagy! , vágta a fejemhez, mire vérig sértődtem.

Én vagyok önző? , kértem ki magamnak.

Igen te! Megöletted magad, és őket otthagytad, hadd gyászoljanak csak, miközben te idelent megszabadultál mindentől! Neked már végetért a szenvedés, míg őket szívja le a tudat, hogy halott vagy!

Hogy megszabadultam mindentől? Hogy nincs több szenvedés? Hiszen itt ülök a világ legkellemetlenebb és leggonoszabb barmával a pokol legmélyén, egy ketrecbe zárva!

Ó jaj! Te szegény pára! , gügyögte, majd ő is keringeni kezdett a ketrecében. Puffogva változtattam a formámat gömbbé, majd leereszkedtem a padlóra.

Néma csendben teltek a napok, borzasztó unalommal. Semmit nem tudtam csinálni. Még aludni sem tudtam! Úgy tűnik a lelkek nem alszanak. A hatalmas csendet csak az zavarta meg néha, mikor Luciferrel újabb vitába kezdtem. De egy idő után mindketten meguntunk az ilyesféle időtöltést.

Egyik végtelenül hosszú, unalmas és fojtogatóan csendes órámban elgondolkoztam azon, hogy mi történhetett Luciferrel. Hogy vajon pontosan mit követett el az Apja ellen, hogy Michael ide kellett zárja. Fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az oka arra, hogy megkísértse Évát a paradicsomban. Végül az egyetlen információs lehetőséget ragadtam meg.

Lucifer? , szólítottam meg normalizált hangon az arkangyal.

Igen? , morrant vissza.

Kérdezhetek valamit?

Most is azt teszed.

Miért döntöttél úgy, hogy Apád ellen fordulsz? , hagytam figyelmen kívül a válaszát. Nem volt hajlandó válaszolni, így csak szuggeráltam. Perceken keresztül, de a vörös gömb nem akart megszólalni. Végül leereszkedtem a padlóra, hogy érezzem magam alatt a talajt, mivel nem voltam képes teljesen megszokni a lebegni tudást.

Mikor már percek óta csend honolt köztünk, Lucifer hangja megszólalt. Halkan és visszafogottan.

Én nem Apám ellen akartam fordulni. Csak azt akartam, hogy szeressen úgy, mint régen , érdeklőve lebegtem a ketrec azon részéhez, ami a legközelebb volt a halott ördög tudatához. Mikor megteremtette az embert, Ádámot, majd látrehozta neki a párját, Évát, olyan volt, mintha rólunk elfeledkezett volna. Rólam, Michaelről, Gabrielről és minden másik angyalról. Nem értettem, hogy hogyan tud szeretni, két olyan csökevényes lényt, mint Ádám és Éva.

Köszi , horkantam fel.

Aztán eszembejutott, hogy Isten megtiltotta nekik, hogy az almafáról egyenek, vagyis ha esznek a terméséből, csalódni fog bennük. És akkor talán elpusztítja őket és újra úgy fog szeretni minket, mint az emerek előtt. Hát látványosan tévedtem , mondta halkan, és pedig akaratlanul is megsajnáltam. Aztán mikor megteremtettem a démonjaimat, kezdtem megérteni, hogy miért szerette őket annyira. Mindenki szereti azokat, akiket ő maga teremtett sajátkezűleg. Bár én nem úgy teremtettem, mint az Apám, mégiscsak létrehoztam valami újat, ami rám hasonlított. De hiába értettem meg, hogy miért szerette Isten úgy az embereket, attól még utáltam őt és a drágalátos embereit is. Tudom, hogy nincs értelme, és hogy nem kéne így éreznem, mégis teszem és nem tudom megakadályozni.

Nem tudtam mit válaszoljak. De mint kiderült nem is kellett. Megtette helyettem valaki más.