Irány Észak (Befejezett)

Untitled Part 14

- Én sosem szűntelek meg szeretni, fiam - zengte egy ismerős hang. Mikor a hang forrása felé fordítottam a fejemet, megláttam az idős színdarab rendezőt. - Csak fájt árulásod és annak súlya.

Súlya? Milyen súlya? , kérdezte Lucifer.

- Annak, hogy én sem vagyok tökéletes - mondta az öreg. - Ha az lettem volna, sosem érezted volna, hogy az embereket jobban szeretem nálad - csóválta a fejét, én pedig ha lett volna szám, leesett állal figyeltem volna az eseményeket.

Sosem gondoltam volna, hogy így érezhetsz , Lucifer hangja meglepően tétova volt.

- Nem tudtad, mert én esélyt sem adtam magamnak, hogy elmondjam neked - felelte Isten, nekem pedig visszatért a hangom.

Lehet egy kérdésem? , halkan szóltam, mivel nem akartam, hogy bármelyikük is berágjon rám amiért beleszólok a családi dolgaikba.

- Persze - fordult felém mosolyogva Isten.

Hogy értette, mikor azt mondta, hogy néha a csend ad választ a kérdéseinkre?

- Miért ötlött fel benned a kérdés, hogy Lucifer miért került ide? - kérdezett válasz helyett, majd meg is válaszolta kérdését. - Mert csend és nyugalom volt körülötted, ez pedig lenyugtatta a lelked és az elméd, így pedig lekerült a szűrő a szemedről, ennek hatására pedig képes voltál meglátni a kérdést, mely megválaszolhat mindent, és aminek a segítségével elkerülhettétek volna a halált - pillantott kettőnkre Isten. - Ha hamarabb felteszed a fiamnak ezt a kérdést, ő pedig veszi a fáradtságot és válaszol rá őszintén, ahogyan az előbb is tette, akkor rájött volna, hogy mekkora igazság is van mások szavában - Lucifer megremegett. Tudta, hogy Apjának igaza van.

Hát erre sosem jöttem volna rá , motyogtam. De legalább a többiek élnek.

Csend telepedett közénk. De nem volt nyomasztó, inkább, mintha bebugyoláltak volna minket egy takaróba. Puha volt és kellemes. Végül Lucifer törte meg az abszolút némaságot.

Miért vagy itt, Apám?

- Hogy felvigyek valakit - fordult felém Isten, mire boldogság költözött a lelkembe. A pecsét kattant a ketrecemen, az ajtó pedig kinyílt. Izgatottan repültem ki és a lelkemről lekerült a lánc, mely lehúzta, amíg a ketrecben tartózkodtam.

Felhőtlen örömöm elmúlt, mikor Luciferre tévedt a tekintetem.

Ő nem jön?

- Még nem - felelte Isten. - A gyermekem, de akkor is nagyot vétett. Bosszúból legyilkolta csomó teremtményemet, ez pedig büntetést von maga után, de már elindult a Mennybe vezető úton.

Köszönöm, hogy segítettél, szólt hozzám Lucifer. Ha nem kérdezel rá, sosem ismertem volna el az igazságot.

Nincs mit, Luci , feleltem és ha lett volna arcom, mosolyogtam volna.

- Gyere - fordult meg Isten és felnézett a Pokol mennyezetére. Készségesen mellé lebegtem, ő pedig kinyújtotta a kezét és hozzám érintette a tenyerét. Villám cikázott végig a testemen, majd elvesztettem az eszméletem.

Mikor magamhoz tértem, fűszálak csiklandozták a nyakamat. Mármint hogy a NYAKAMAT! Vagyis volt testem. Úgy ültem fel, mint akit dróton rángatnak és boldogan szemléltem a kezeimet, majd megpaskoltam a lábaimat. Jó érzés volt, hogy vannak.

Egy mezőn voltam, körülöttem pedig fák, virágok és különféle állatok. Boldog, felszabadult nyerítés hasított a levegőbe, majd két fekete villám száguldott ki a fák közül, hogy aztán körülöttem keringjenek. Felugrottam a földről, majd rábámultam a két lóra.