sokkal több.

32.fejezet

Azonnal odamentünk az orvoshoz, aki közölte, hogy sajnos nem anyáról hozott hírt, hanem a váróban tartózkodó egyik úrhoz érkezett.
Nem bírtam, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Csak ültem vagy éppen álltam egyhelyben és nem tudtam semmit anyáról. Lily mit sem sejtett az egészről és ez tűnt a legjobb megoldásnak. Igaza volt Willnek, hogy amíg nem tudunk semmi biztosat felesleges nekik bármit is mondani.
A hét elején nem gondoltam volna, hogy a hétvégem a korházban fogom tölteni, aggódva anya életéért.
Nem veszíthettem el. Csak ő van nekünk. Apa évek óta nem tud rólunk semmit, néha telefonáltunk és évente egyszer maximum kétszer látott. Belegondolni is szörnyű, hogy ha anyával történik valami akkor ő az első személy, aki szóba jöhet gyámunkként. Egy ismeretlen emberhez kerülnénk, ismét egy új családba, ahol nem is fogadnának szívesen.
Nem szabadott ilyesmire gondolnom. Anyának jól kell lennie!
A rengeteg gondolattól ismét remegésbe kezdett a kezem, nehezen kaptam levegőt. Azt éreztem, ha még egy percet is itt kell töltenem és nem jön senki, hogy mondjon anyáról híreket akkor meg fogok bolondulni.
-Ki kell mennem a levegőre! – pattantam fel a székből és a kijárat felé vettem az irányt.
Kiléptem az ajtón és egyből mélyen beszívtam a friss levegőt. Este tíz óra múlt, órák óta itt vagyunk és semmi új hírt nem tudunk anya állapotáról. A remegő kezeimet az arcomba temettem. A rengeteg sírástól már égett a szemem, fájt a fejem, de most sem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Utat törve maguknak égetni kezdték az arcom.
Egy erős kéz ölelt magához. Nem törődtem vele ki az és mit akart, egyszerűen csak magamhoz szorítottam és sírtam. Igaz sejtettem, hogy ki az, de akkor ott nem volt másra szükségem csak, hogy valaki legyen mellettem.
Percekkel később, amikor egy kicsit sikerült összeszednem magam, kibontakoztam az ölelésből és felnéztem. Reed éjsötét szemébe néztem. Letörölte a könnycseppeket az arcomról. Az érintésétől borzongás futott végig rajtam, de egyből el is kergettem ezt az érzést.
-Nem kellett volna utánam jönnöd. – szólaltam meg.
-Szerintem nagyon is szükséged volt rám. – mondta a rekedtes mély hangján.
-Ha egy vadidegen jön ide és ölel át akkor még őt is így magamhoz szorítottam volna. – távolságtartó voltam vele.
-Ne hazudj magadnak Mia! Mert hiába nekem próbálsz, nekem nem tudsz!
-Nem hazudok Reed! Ne most gyere ezzel az egésszel, mert megmondtam neked többször is, hogy nekünk nincs miről beszélnünk! Nem mellesleg nem itt és most fogok beszélni. – elindultam vissza a váróba, de a karom után kapott.
-Mia, kérlek csak hallgass meg. – könyörgött.
-Reed. Mit nem értesz azon, hogy nem akarok beszélni! – emeltem fel rá a hangom. – Az anyám éppen az életéért küzd, lehet most élesztik újra vagy éppen mondják ki a halál időpontját. Most ettől itt – mutattam kettőnkre. – kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ezzel foglalkozzak. – a könnyek ismét elő törtek és hogy hangosan kimondtam a gondolataimat még jobban megrettentem.
Ahogy potyogtak a könnyeim éreztem, ahogy elhagy az erőm és a földre rogyok. Reed azonnal utánam kapott és magához szorított. A korház udvarán voltunk az emberek jöttek mentek, de nem érdekelt, hogy ki, mit lát rajtunk.
Nem bántam az ölelését, kicsit olyan volt, mint a nyugtató és percek múltán megint sikerült egy kicsit megnyugodnom.
-Kérlek menj most be, egyedül szeretnék lenni. – mondtam.
-Nem szeretnélek egyedül hagyni. – nyúlt a kezem után, de elhúztam magam.
-Itt maradok vele. – szólalt meg egy hang és mi egyből oda kaptuk a tekintetünk. Will volt az.
Reed Willre nézett, majd rám és biccentett egy aprót, azzal elindult az épület felé.
Willel leültünk egy padra és csöndben bámultunk magunk elé. Féltem, ha megszólalok akkor a könnyek megint csak jönnek és nem fogom tudni őket megállítani, így inkább jobbnak láttam csöndben maradni, Will viszont megtörte azt.
-Reed nagyon szeret téged, ugye tudod? – szólalt meg hallkan, de minden szavát értettem.
-Hát én nem úgy vettem észre, amikor éppen Kim rajta feküdt félmeztelenül. – horkantottam fel. Vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem és az ég felé hajtottam a fejem. Mindent megtettem, hogy ne törjenek elő a könnyek.
-Nézd Mia. – fordult felém a teljes testével, így már én is őt néztem. – Az érem egyik oldalát látod csak. Amit éppen hallottam a beszélgetésetekből az csak annyi volt, hogy nem akarok meghallgatni. Pedig tényleg, hogy lehet van rá logikus magyarázat.
-Elhiszem, hogy az ő pártját fogod, hiszem a testvéred, de kérlek ne szólj bele abba, amihez semmi közöd.
-Hogy ne lenne közöm! – csattant fel. – A ti kapcsolatotok az egész családra hatással van!
-Igen tudom, de nem kell aggódnod hiszen már nincs olyan, hogy a mi kapcsolatunk.
-Éppen ez az! Ha van köztetek valami akkor azért van hatással a családra, de ha nincs köztetek semmi az is hatással van a családra! – vett egy mély levegőt és amikor újra megszólalt kicsit nyugodtabb hangja volt. – Sosem láttam még Reedet így kikészülve egyetlen lány miatt sem, így innen adódik, hogy te más vagy mint a többi. Reednek megvannak a maga démonai, főként amióta anya meghalt. A legnagyobb problémája az a kontrolálhatatlan düh, amit érez. Amikor veled van, akkor mindig nagyon vissza fogja magát. Talán te eltereled a figyelmét vagy fogalmam sincs, hogy hogyan tudsz neki segíteni, de nem is keveset segítesz hiába nem veszed észre én észre veszem. Akár hiszed, akár nem te tényleg nagy hatással vagy az életére, tudom milyen forró fejű és makacs, de csak azokkal ilyen, akiket szeret. Apával is ilyen, hiába tagadja tudom, hogy szereti hiszen nem hiába van itt és rágja le a tíz körmét. Ne csak egy oldalt láss, hallgasd meg, neked is könnyebb lenne úgy.
Csak néztem Willt, nem tudtam megszólalni. Emésztettem a hallottakat és a fogaskerekek kattogtam tovább a fejemben. Nem kicsit soknak éreztem ez a mai napot, a rengeteg stressz már szinte elviselhetetlen volt. Percek múlva amikor még mindig nem mondtam semmit, Will ismét megszólalt.
-Tudom, most nem ez a legnagyobb problémád, csak már nem bírom elviselni azt a feszültséget köztetek. Elég volt ennyi stressz, aggodalom és feszültség egy napra. – tartott egy kis szünetet, majd újra megszólalt. – Megyek felhívom Carol nénit. Megkérdezem mi a helyzet meg elmesélem neki a fejleményeket. Ethannének szóljon?
Határozottan megráztam a fejem.
-Ne! Addig ne amíg anyáról nem tudunk hírt. Sőt talán jobb lenne, ha holnap mi mondanánk el nekik. Holnap már biztosan többet fogunk tudni.
-Rendben, igazad lehet. Akkor megkérem, hogy hadd aludjanak ott. – bólintottam, majd el is ment telefonálni.
Nem ment messze, minden szavát hallottam, ahogy telefonál. De valahogy nem arra figyeltem, mert a gondolatok a fejembe egyre hangosabbak lettek.
Ideges voltam, aggódtam határozottan nem a mai nap lesz életem legjobb napja. Túl hangosan gondolkoztam, azt sem vettem észre, hogy Will visszajött a telefonálásból.
-Minden rendben, jól vannak. Megmondtam, hogy holnap reggel majd értük megyek. Carol néni azt mondta, ha bármi van, amiben még segíthetne szóljunk csak nyugodtan.
Bólintottam, és közben halványan és hamisan elmosolyodtam.
Ekkor Reed rohant oda hozzánk.
-Gyertek! Megjött az orvos. – mondta.
Azonnal rohanni kezdtem, tudtam, hogy Reed és Will jönnek mögöttem sebes léptekkel, de nem lehettem benne biztos, mert nem néztem hátra.
Berohantam a korházba, amilyen gyorsan csak tudtam és a váróterem felé vettem az irányt.
Amikor beléptem, rajtam kívül csak egy ember volt ott, akit előzőleg még nem láttam. Kék műtős ruha volt rajta, így biztos voltam benne, hogy ő az orvos. Amint észrevette, hogy bejöttem Reeddel és Willel a nyomomban felállt a székből és oda lépett hozzánk.
Alacsony, pockos orvos volt, aki már az ötvenes évei végén járhatott. Őszült a szakálla és a haja is, ahogyan levette az a védő sapkát a fejéről észrevettem, hogy enyhén kopaszodik is.
Oda lépett hozzánk és kezet nyújtva bemutatkozott.
-Jó estét! Dr. Brown vagyok. Maguk Patricia Watt gyermekei? – kérdezte.
-Jó estét! Igen én vagyok a lánya Amelia Watt. Hogy van az anyám? – kezet ráztunk és lerohantam az orvost a kérdéssel.
A védő sapkáját, amit az imént levett a fejéről idegesen gyűrögette a kezében. Egyre idegesebb lettem. Éreztem, hogy Reed és Will a háttérből támogat bár ők is ugyan olyan idegesek.
-Az édesanyja nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. – ahogy kimondta a szavakat sejtettem, hogy semmi jó nem következhet ezután. – Mi mindent megtettünk, de a fejét olyan súlyos ütés érte, hogy nem tudtuk megmenteni. – éreztem, hogy gombóc nő a torkomba. – Ezen felül sok más sérülést is szenvedett, de a fejére mért sérülés végzetes volt. Többször is újra kellett élesztenünk, amit már a végén a szíve sem bírt. – nem bírtam megszólalni, azt hiszem levegőt sem mertem venni. – Nagyon sajnálom, és fogadják őszinte részvétem. – mondta szomorúan, majd megsimogatta a vállam és elsétált.
Nem mozdultam. Csak meredtem magam elé. Éreztem, hogy egy kéz megfogja a kezem, de nem reagáltam. Hallottam, hogy beszélnek hozzám, de nem tudtam felfogni, hogy mit.
Reed és Willfelé fordultam, rájuk néztem és láttam, hogy mozog a szájuk, de semmit nem fogtam fel.
A tüdőm egyre nehezebb lett, kapkodtam a levegő után, de nem éreztem, hogy megtelne oxigénnel. A szívem is fájni kezdett. A kezeim és a lábaim remegni kezdtem. Hiába karolt át Reed, nem éreztem megnyugvást.
Nem tudtam feldolgozni a történteken. Anya nincs többé. Nem puszil, nem ölel magához. Nem vígasztal meg ha sírok, nem veszekszik velem és nem mondja, hogy szeret minket. Lilynek és nekem nincs többé anyukánk és ebből a hugom mit sem sejt.
Éreztem, ahogy a fájdalom egyre jobban eluralkodik rajtam. A lábaimból elhagyott minden erő. Éreztem, hogy a könnyek jönnek a szememből, talán eddig is jöttek nem tudom.
Nem akartam érezni ezt a fájdalmat, nem akartam érezni semmit.
Ekkor jött egy kis megnyugvás. Minden sötétbe borult előttem. Nem éreztem semmit. Nem hallottam semmit és csak a sötétséget láttam.

Folytatása következik.
Még több címmel jön a második rész.