Vihar előtti hullámok

16 ~ A Little Less Conversation [Elvis Presley]

Az utóbbi két hét minden egyes napja a matekversenyről szólt. Amikor nem a tanárnő által szervezett csoportban oldottam meg feladatokat, akkor a szobámban kerestem rá az előző évek típusaira, sőt, néha még tanórákon is ezzel foglalkoztam.

Jackson tényleg nem tartott hétfőn se órát, és egyedül én tudtam a valódi okát: állásinterjúra ment, és nem kockáztathatta meg, hogy nem ér oda az óránkról. Ennek ellenére iskola után annál a falnál várt, amerre a legkevesebben mennek. Az utca túloldalán, egy építkezés alatt kellőképpen tudtam kerülni a feltűnést, senkinek nem jutott eszébe, hogy esetleg ott lennék, majd beszállnék az autójába és vele együtt távoznék.

Beszámolt róla, hogy Parist a pszichiáter kezelésre kötelezte, mivel mind önmagára, mind környezetére veszélyes lehet. Ez egyben persze azt is jelentette, hogy szabad jelzést kaptunk és három nap alatt kétszer is előfordult, hogy a saját lakásunk helyett az ő házában találtam magamat. Dolgozószobáját átadta nekem, ő pedig a konyhaasztalánál javította a dolgozatokat. Megfogadtam, hogy a dekoncentráltság elkerülése érdekében minden kitöltött teszt után kimegyek Jacksonhoz és iszok egy pohár vizet. Már csak két nap volt a versenyig és a felkészülés miatt a pompont is kihagytam, úgyhogy tényleg komoly volt a dolog.

– Ezt jól elszúrtad – ingatta a fejét, amint kiléptem a szobából, majd felém nyújtotta a feladatlapot, amelyet még hétfőn íratott velünk. Röpdolgozatnak szánta, de azért nekem megsúgta, hogy számítsak egy rövid számonkérésre.

– Ugyan, tanár úr. Biztosan van valamilyen mód rá, hogy javítsak – vágtam vissza vidáman, mert túlságosan fel voltam dobódva amiatt, hogy a legutóbbi feladatlapban összesen kettő hibám lett.

– Úgy látom, van mit dolgoznom rajtad – járatta tekintetét fel-alá a dolgozatomon, és nagyon úgy tűnt, hogy nem realizálta, mit is ejtett ki a száján.

– Dolgoznod kell rajtam? – ismételtem meg hitetlenkedve.

– A spanyol tudásodon – pontosított, de ő is sejthette, hogy ebből már nem fog jól kijönni. Tehetetlenül ledobta a papírt a piros tollal együtt az asztalra, majd teljes testével felém fordult. – Miért, te mire gondoltál?

– Nem is tudom – vontam meg a vállam. – Semmi félreérthetőre – dőltem neki az ajtófélfának.

– Én is így gondoltam – bólintott, de ragyogó tekintetét nem vette le rólam.

– Csak annyira furcsa, hogy lassan több időt töltök nálad, mint otthon, és mégsem történik közöttünk semmi – osztottam meg vele aggályaimat. Még a csókig is ritkán jutunk el, nem, hogy esetleg tovább fajulnának a dolgok.

– Kezdem azt hinni, hogy nem is akarsz engem – böktem ki. – Nem akarsz engem, csak az a baj, hogy nem tudom, mit tettem, hogy ezt érdemlem.

– Akarlak téged, csak nem szeretném elsietni a dolgokat – tolta hátra a székét, azzal a lendülettel pedig fel is állt belőle.

– Valóban? Bizonyítsd – csaptam le a lehetőségre, és sóvárgó íriszei azt tükrözték, nagyon is benne van.

– Csak és kizárólag szavakkal vagyok hajlandó – tett kikötést saját magának.

– Ahogy jónak látod – egyeztem bele a feltételébe.

– Akarlak. Akarom minden egyes porcikádat. Akarom érezni a hajad selymességét a bőrömön, az általad kifújt meleg levegőt a mellkasomon, tekinteteidet az egész testemen, azt akarom, hogy annyira perzseljék a felszínt, hogy a vérem is tűzforró legyen és égjen. És akarom, hogy erre rákontrázz csókolni valóan puha ajkaiddal, akarlak érezni magamon, akkor is, amikor a közelemben sem vagy. Akarom, hogy véletlenszerűen jussanak eszembe a pillanataink, akarom, hogy miközben mással vagyok, elakadjak a beszédben, mert éppen beugrott egy közös momentumunk. Akarom, hogy én is hasonló hatással legyek rád: akarom, hogy amikor reggel felkelsz, én legyek az első gondolatod, akkor is, ha nem egy paplan alatt töltöttük az éjszakát. Akarom, hogy engem láss meg emberekben a metrón, akarom, hogy más órákon is rajtam járjon az eszed, akarom, hogy szünetekben engem keress a tekinteteddel a folyosón, akarom, hogy ha csak egy szabad másodperced is van, azt a kis időt én töltsem ki. Azt akarom, hogy én legyek a fejedben az az idegesítő, de egyben szórakoztató gondolat, amire tudatodon kívül is elmosolyodsz. Akarom, hogy a zuhany alatt állva én jussak eszedbe, és akarom, hogy felfedezhessek a testeden minden egyes négyzetmillimétert, ahova csak a víz eljuthat. Akarom, hogy amikor hat év múlva meghallod a nevem, ne a múltad egy kellemetlen részeként gondolj rám, amire fáj visszatekinteni. Azt akarom, hogy akkor is a jelened legyek, és ne valaki más, hanem egymás karjaiban találjuk meg a békénket és a támaszt még a legnagyobb viharban is. Azt akarom, hogy veled vészeljem át az élet minden egyes hullámát, és az összes hibámnál mellettem legyél és kétszer is aláhúzd pirossal, amit elrontottam, de még így is a jeles ponthatárán belül maradjak. Azt akarom, hogy akármi is történjék, az élet visszasodorjon minket egymás mellé, és akarom, hogy évek múlva is ezt akarjam. Hogy téged akarjalak.