Vihar előtti hullámok

17 ~ Low Rider [War]

November tizennyolcadikán nem vacsoráztam.

Ellenben november huszonnegyedikével, amikor a Hálaadás alkalmából rendezett családi összejövetelen csupán hárman voltunk ugyan – apa, Grace és én –, de ennek ellenére sikerült megteremtenünk a hangulatot az egész lakást bejáró pulykaillattal, ami mellé apa és Grace közösen készítettek áfonyaszószt és krumplipürét. A sütőtöktorta az én feladatom volt, és eltekintve attól, hogy kissé odakozmált, egész ehetőre sikeredett.

Ahhoz képest, hogy Jacket a hétfői órán láttam utoljára, elég sokszor eszembe jutott mind ő, mind pedig azok a dolgok, amiket nekem mondott és velem tett, főleg a hétvégén.

Ezekkel az emlékképekkel ültem tehát a családi ebédnél, és bármennyire próbáltam, egyszerűen képtelen voltam az asztalnál folyó beszélgetésre koncentrálni.

– Na és Coco, lett abból az alakulódból valami?

Apa szájából iszonyatosan furcsán hangzottak ezek a huszonegyedik századi szavak, egyedül a nevem nem volt idegen tőle.

– Még mindig alakul – jeleztem finoman, hogy nem történt akkora előrehaladás az ügyben, hogy esetleg bemutassam. És valószínűleg a közeljövőben nem is fog, mivel az maga lenne a harmadik világháború.

– Pedig bevallom, titkon abban reménykedtem, hogy kihasználod az alkalmat, hogy együtt van a család, és ma bemutatod nekünk – nézett a szemeimbe apa mocsárzöld íriszeivel. – Ugye, Grace? – nézett a nőre megerősítésképpen, mire ő bólintott.

– Már nagyon izgatottak vagyunk.

Csak csendben mosolyogtam, mert nem szerettem felkelteni a figyelmet azzal, hogy feszültséget kreálok.

Az étel elfogyasztása után leszedtem az asztalt, majd a szobám felé vettem az irányt. Magányra volt szükségem, mivel az étkezés során néhányszor még szóba került a „szeretőm".

Fél perc sem telt el, mire nyílt az ajtóm.

– Én vagyok az – szólt Grace, mire felültem az ágyon. – Ne haragudj – mondta, miközben némán engedélyt kért hozzá, hogy leüljön az íróasztalom székéhez, én pedig ezt egy bólintással megadtam neki.

– Beszélnünk kell valamiről – vizslatta arcomat, melyen igyekeztem tartani a pókerarcot, gyomrom viszont rögtön görcsbe rándult. – Van egy sejtésem, miért nem szeretnéd felfedni a titokzatos fiatalember kilétét – tette hozzá, amire kihagyott egyet a szívem és éreztem, hogy egy pillanat alatt leizzadtam.

Égszínkék íriszeire pillantva szavak sem kellettek hozzá, hogy tudjam: rájött. Nem tudom, miből, nem tudom, apa tud-e erről, csak még nem robbant a bomba, de egyben reménykedtem: hogy nem egy kamerafelvétel vagy más, kézzel fogható dolog árult el minket. Mert akkor nekem végem.

– Nincs semmi bizonyítékom, ami a bíróságon felhasználható lenne. Csupán megérzések – próbált megnyugtatni, de nem sikerült neki.

– Ez nem bizonyít semmit – suttogtam halkan, mert tényleg így is gondoltam. A végsőkig és még azon is túl tagadnom kell mindent.

– Persze, hogy nem. Csak annyit szeretnék, hogy tudd: ennek, ha kiderül, nagyon súlyos következményei lehetnek a bíróságon. Inkább nem is rémisztgetlek azzal, hogy mennyi időt kaphat. Annyi tanáccsal tudok szolgálni, hogy bírjátok ki ezt a fél évet csendben, meghúzva magatokat. És utána szabadok vagytok – magyarázta halkan, gy, hogy véletlenül se szűrődjön ki egyik szó se és jusson el apához.

– De... Miért? – kérdeztem meg nagy nehezen, mert komolyan érdekelt, hogy mi motiválta arra, hogy ilyeneket ajánljon fel nekem.

Válaszolni már nem tudott, ugyanis nyílt az ajtó és belépett rajta apa.